2009

Nem lehet minden év egyforma. Az előző indulásáról aránylag lelkesen emlékeztem meg, de ez nehezen indult. Egy-két erőnléti próbával foglaltuk el magunkat és 3-4 Menya tette aktívvá ezt a hűvös időszakot.

Mígnem februárban elérkezett egy régi –visszatérő, kedves és hangulatos– programunk. Ez a Miskolci Kocsonyafesztivál, ami régóta a város sajátja.

Az utcákon napokig sátrak sorában kínálják a portékát.

Mi is megvizsgáltuk, hogy rendesen remeg-e. Miután rendben találtuk, estére „behúzódtunk” a Nemzeti Színházba, és bemutattuk, hogy mi mit hoztunk. Ezt ők is rendben találták.

Kísértetiesen hasonlóan történt minden Dunaújvárosban is, csak kocsonya nélkül.

Nem sokkal ezután Pestre érkezett - új izraeli menedzserünk – Levie Kales. Jött vele együtt a teljes stábja: asszisztenciája, a fiatal rendező és a tavalyról ismert öt kántor.

Ezzel lehetővé vált, hogy a magyar közönség is megismerje a tavaly felszínre került új műfajt: a BKB kísérte kántor versenyt.

Egy erős délelőtti próba után velünk jöttek, és megnézték váci koncertünket. Pecsenyére tapsolták a tenyerüket, és érezték, hogy velünk másnap sem lesz baj. Következő este a Művészetek Palotája közönsége tényleg húzós-zúzós programot kapott. Ez itthon is kuriózumnak számított, így érthető volt a zsúfolt ház. A teremgarázsba egy görkorcsolya sem fért volna be.

24 óra múlva a Pécsi Tudomány Egyetem aulájába is beköltözött az újdonság varázsa. Ebben a hatalmas légtérben a kántorok magas c-i falat bontottak.

A két varázslatos este után Levie csak annyit mondott: folyt.köv.

Megráztuk magunkat, és folytatódtak a dolgos hétköznapok.

Veszprémbe utaztunk. Egy régi – halálra ítélt – mozi helyén egy kamaraszínház létesült, Vándorffy László igazgatása mellett. Gyorsan érvényét vesztette a régi kiírás, miszerint: „Későn jövők csak a híradó után foglalhatják el helyüket!” Kezdésre mindenki ott volt, akinek kellett. Sokan.

A koncert vége után nagyon felgyorsultak az események.

Iszkoltunk haza, mert egy vasárnapi dupla Menya várt ránk.

Ezek végeztével bedobtuk a - már ragyogóan elsajátított – gyorsalvás technikáját, mert hajnalban ismét visszapattantunk a mikrobuszba.

Irány München. Prinzregenter Theater.

Ez a meghívás a már ismert és jól bevált forgatókönyv szerint született. Az első rész az egyórás koncertünk, amit a Klezmer Szvit követ.

Meghívónk nem kisebb zenekar volt, mint az Orchester der Bayerischen Rundfunk kamarazenekara. Ennek koncertmestere – régi kedves barátunk – a híres hegedűművész, Liener Gyuri.

A két csapat pillanatok alatt megtalálta közös hangot. Az est fogadtatását azt hiszem, nem kell különösebben ecsetelnem. A tiszteletünkre rendezett fogadás is megérne egy külön fejezetet, de ettől most eltekintenék.

Sajnos megint nem jutott sok időnk partizni, mert korán reggel még átruccantunk Düsseldorfba. Itt abban a modern koncertteremben játszottunk, ahol már voltunk azelőtt. Azt hiszem, ezúttal sem vallottunk szégyent. Innen – végre – hazatérve nem tudom, hányadszor jöttünk rá, hogy milyen fontos a család.

Ők egy áprilisi reggelen élőben nézhették a Nap TV-ben, amint elmeséljük: megint milyen jók voltunk.

A jövés-menés után – szó ne érje a ház elejét – egy dupla Menya úgy tűnt, mint egy SZOT-üdülés.

Na, ezt elkiabáltam. A java még csak most jött.

Repültünk eleget. Először Berlinbe.

Rövid időn belül másodszor ért bennünket nagy megtiszteltetés német földön. Abban a nagy és híres hallban koncerteztünk, ami a Berlini Filharmonikusok fészke: a Berliener Philharmonie. Hát nem volt semmi.

Bérletünk volt Ferihegyen. Hétfői megérkezésünk után szerdán megint nekiindultunk.

Ezúttal Kanadába. Sokan irigylik az embert.

A lépcsőházban jönnek a kérdések. Az obligátok. Már megint mennek? Most hova éppen? És mennyi időre? De jó maguknak. Hát igen.

De Toronto egy párizsi átszállással nem kisnyúl. Nem panasz! Csak ez van. Egy köztes napunk volt kicsit aludni és átállni, majd a George Weston Hallban adtunk egy parádés koncertet. A lelkes közönség láttán az ember hajlamos elfeledni a fárasztó, levegőben töltött, elfecsérelt órákat. Másnap alig négy, négy és fél órát kellett autókáznunk Montreálba.

Mintha nem is egy ország lenne. Ezt a várost szinte átlengi valamiféle franciás könnyedség, és szinte „földszintesnek” tűnik. Viszont az Otremont Theater közönsége ugyanúgy reagált a programunkra, mint az előző esti. Jó volt velük.

Fiatal kanadás magyar menedzserünk nagyon a kedvünkbe járt. Az ötcsillagos King Edward Hotelben laktunk, ami maga volt a történelem. A környék elég eklektikus. Toronto leg-leg-leg belvárosában hatalmas felhőkarcolók között húzódik meg az ötemeletes épület, kívül-belül századelős (előző) angol eleganciát idézve. A négy teniszpályányi hallban ülve az volt az érzésem, hogy rögvest odalép hozzám Miss Marple, és megkérdez, hol voltunk tegnap 1 és 6 óra között. De mi tiszták voltunk, mert a Niagarához mentünk. Egy reggeli önmagában véve nem túl érdekes, de ezt muszáj elmesélnem. Csak egyes szobák kártyája (kulcsa) nyitotta a 4. emeleten található helyiséget, helyiségeket. Igen exkluzív hely. A hatalmas tölgyfa ajtón valami hasonló szövegű tábla található: King Edward Golden Card Club. A teríték, a kiszolgálás, a menü csak filmeken látható, meg itt. Nos, mi is bejutottunk a kulcsunkkal.

Ezeknek a reggeliknek a milyenségét csak egy légből kapott beszélgetéssel tudnám felidézni:

-         Hű, már megint kaviár!

-         Miért? Mi a problémád vele?

-         Kicsit kezdem unni.

-         Hát figyelj, próbálkozzál a lazaccal!

Ez így volt. Tán igaz se volt. De!

El ne felejtsem. Ezek szerint már a tengeren túl is hírét vitték régi jó kapcsolatunknak, barátságunknak, így tehát végig velünk volt Tamás is. Persze, hogy Dunai. Montreálban kifejezetten nagy sikere volt, mikor lazán franciául elmesélte, hogy mit, mióta miért. Szétszedték.

A visszaúton sikeresnek sommáztuk ezt a hetet.

Talán csak egy gondunk volt, az arányokkal.

Elbírtunk volna még egy vagy két bulit, ha már átrepültük az óceánt. Tudniillik, a levegőben és a színpadon töltött órák száma kb. így alakult: 20:6. Természetesen a repülés javára. Landolás után még szó sem volt hazatérésről. Ferihegyen Király Pisti várt mosolyogva az ismert kék mikrobusszal, és nyílegyenesen a Vígszínházba fuvarozott miket. Egy céges rendezvény meghívottjai voltunk.

Ha választani lehetett volna a programok között, akkor ez biztos nem lett volna bent a Top 10-ben.

De tisztességesen lejátszottuk az egy kövér félidőt, majd jól hazamentünk. Elvégre első a család.

Sokra mentek velünk. Még ki sem hűlt az ülésünk a kék mikrobuszban, másnap már Zalaegerszegen találtuk magunkat. A Városi Hangversenyterem közönsége semmit nem érezhetett abból, hogy az előző 24 óránk milyen mozgalmasra sikeredett.

Másnap a mi időszámításunk szerint beköszöntött a nyár. Elárulom, miért. Következett a megszokott FÉSZEK.-koncert. Meglepetések nélkül.

Majd Győrben játszottunk egy Purimot.

Két egymást követő este Esztergomban léptünk fel. Az elsőn önálló koncertet adtunk, majd ugyanazon a színpadon egy Purim került színre.

Csak, hogy ne legyen időnk lazsálni ez előtt, késő délután, a Mü-Pa parkban játszottunk egy bő órát. Ennek az új helyszínnek a felbukkanása egy szomorú tényt is magában hordoz. Mégpedig azt, hogy a Benczur-kert után a Bakáts téri színpad is elveszett ! Sajnáljuk !…

Távolabb a belvárostól, ismét egy – számunkra – új helyszínt fedeztünk fel. Pestszentlőrincen a Bókay kert mindenki számára alkalmas egy hangulatos szombat délután és este eltöltésére. Ennek a fellépésnek még nemes apropója is volt. Az összes közreműködő gázsija tetemes részét a helyi zeneiskola javára ajánlotta fel.

Az első félév utolsó estéjét a XIII. kerületi Önkormányzat dísztermében töltöttük. Nehéz volt eldönteni, hogy kis közönségünknek mitől csillogott olyan boldogan a szeme. Vajon attól, hogy szépen frazíroztuk a számainkat, vagy pedig azért, mert az elmúlt időszak után járó boríték már a zsebükben lapult. Utána a Polgármester Úr személyesen gratulált és biztosított róla, hogy nekik volt ünnep a jelenlétünk.

Sopronban a Volt Fesztiválon „művészetünk” teljesen más megvilágításba került. Hasonlóban már többször volt részünk, de ez hihetetlen jó érzés. Az egész rendezvény jellegéből adódóan az ember felkerül egy rock-színpadra. Tessék csak elképzelni, amint sok ezer wattal megszólal a Bessarabien. Az elképzelhetetlen. Lett is tömeg és csápoltak is a színpad előtt, rendesen. Ez július legelején történt.

Innentől fáradhatatlan volt az együttes. Mesélem szép sorban a  - jól – kihasznált lehetőségeinket.

Következett a Hilton a Dominikánus Udvar, a Diósgyőri Vár -  Kaláka Fesztivál. Pécs, Tettye Szabadtéri Színpad. A lépcsőzetes nézőtér a domb oldalában telitalálat.

Hopp, még egy Hilton. És ami nélkül nem létezik nyár, a pesti és a külföldi közönség (meg az enyém) nagy kedvence: Vajdahunyadvár!

Győrött a víziszínpad is nagyon izgalmas. A nagyérdemű közönség a rakpart lépcsőin foglal helyet, míg a muzsikus talpa alatt csordogál  a Duna. Bocs, a Rába.

Jó tudni, hogy valami abszolút működik. Ennek szellemében jött még egy Hilton.

Makón ismételten a Hagymafesztiválon léptünk fel, majd a Zempléni Fesztivál meghívottai voltunk Mádon. A templom oldalánál felállított színpad már bejáratott helynek számít. Függetlenül attól, hogy az ember néző, vagy fellépő, a nézőtér mögötti soron feltétlenül meg kell enni egy lángost.

Nagyon vártam már a minket érintő Állatkerti Estét. Végre üdvözölhettem kedvenc krokodilusomat. Tavaly óta mintha nőtt volna vagy 3 centit. Minket továbbra is szeretett, csak úgy, mint a közönség. A megszokott masszív, pótszékes teltház volt.

Amint a nyári szezonunkat a FÉSZEK-ben szoktuk nyitni, úgy a nagy zsinagógában zárjuk. Az érdeklődést tekintve csöpp változás sem történt. Ez nekünk jó. Viszont beköszöntött az ősz.

Kétszer is elmentünk „szomszédolni”. Lendván, majd Nyitrán léptünk fel.

A kettő között megörvendeztettük Miskolc közönségét egy Szvit koncerttel. A helyi szimfonikusok kamarazenekarát (és persze minket) Kovács János dirigálta.

Egy pár Menya még belefért a hónapba, azután elutaztunk. Nem tudom, hogy lehet az, hogy ahová mi készülünk, oda csupa korai gép megy. Ezúttal is egy 7-órás járattal elindultunk Izraelbe. Levie Kales keze munkája folytán ismét neves helyszíneken zajlott a turné. Tel-Aviv, Haifa, Ber-Sheva, Jeruzsálem, stb. És persze Natanya, ahol örök szállásunk, a Marboa Hotel is található.

Hazatérésünk utáni első koncertünk Szolnokon volt. Az Aba-Novák Művelődési Ház közönsége gyanakodva nézte a színpadot. Miután a  szép, nyári szín már mindenkiről lekopott, a muzsikusok miért ilyen barnák? Ja, kérem:„Tengerparton nem rossz lakni. Nem kell ott fát hasogatni.”

Fegya azután  egy konferanszban elárulta  a titkot.

Írtam már az ember színe és a színházi büfék összefüggéseiről. Az operettes kollégák között sem volt osztatlan sikerünk, mikor Menyákat játszottunk október vége felé.

Rákoskeresztúron a Dózsa Művelődési Házban a nemzeti ünnep és egy vasárnap közti szombat este játszottunk. Hosszú hétvége. Szuper teltház.

Nagy öröm, hogy november 7-én Szegeden minket ünnepeltek, és nem valami mást. Ebben, az amúgy zsibbadt hónapban már csak egy tv-felvételt és öt Menyát teljesítettünk, és kész.

Még egy állandóság. December, Újpest. A kis Ady Művelődési Központ közönségével újfent egymásra találtunk. Nagyon kellemesen.

Három színházi esténk következett. A középső ünnepélyesre sikeredett. 2009. december 10., csütörtök: 150. Menyasszonytánc! A másnapi után viszont iszonyatos kapkodás kezdődött. Jött is a kérdés, hogy mire ez a nagy kapkodás? Mentek valahova? Á, csak ide, New Yorkba. Ezúttal római átszállás várt ránk. Elárulom, hogy a lehető legkorábbi géppel indultunk útnak. A Kennedy reptéren Levie várt minket. Ez a rövid vendégjáték is az ő ötlete volt. .Annyi  volt benne az újdonság, hogy – a már ismert – öt kántor közül a legjobbat hozta magával. Polgári nevét én sem tudom, őt világszerte csak úgy ismerik: Zudich.

A kis, tömzsi fiatalembernek olyan tenorja van, hogy operisták is megirigyelhetnék. Így együtt adtunk két koncertet.

New Jersey-ben laktunk, ott volt az első fellépés is. Bergen, Pac Theater. Ehhez még nem kellett sokat kocsikáznunk. Ellenben két nap múlva annál többet. A Millenium Theater Brooklynban olyan távol volt, mint hazai mércével mérve  Észak-Újpest  Dél-Budafoktól háromszors. Persze végig lakott területen, csúcsidőben.

Az elkényeztetett amerikai közönség jól fogadta a produkciót, de azért Németországban és Hollandiában jobban szoktuk érezni magunkat.

Még maradt annyi idő az évből, hogy ellátogassunk két vidéki színházba a szokásos karácsonyi koncertre. Mind a debreceni Csokonai, mind a Pécsi Nemzeti színházban meleg hangulatú estek voltak. Ez utóbbiban még a közönség sem tudta, mi sem tudtuk, hogy nemsokára egy új, így gyümölcsöző kooprodukció részesei lehetünk. De ez már a jövő zenéje. Hajrá!