2008

Na, végre! Azért fogalmazok ilyen rém egyszerűen, mert az előző évek januárjához képest ez kifejezetten élménydús, mozgalmas volt. Még egy hét sem telt el szilveszter után, mikor beköltöztünk az Operettszínházba. A hetedikei este egy – több éves, speciális és sikeres – sorozat részévé vált. Közismert, hogy a BKB profiljától nem idegen a színházi világ. Egytől egyig minden alkalommal megkaptuk a sikeresen futó produkció színpadát egy jutalomjátékra.

Mintha ezt mondták volna az igazgatók: „Itt a színpad, teljes technika, műszak, minden, azt csináltok, amit akartok.”

A közönségnek pedig ezt: „ Kedves közönség! Na most ezt tessenek meghallgatni!”

1997-ben a Madách Színházban kezdődött ez a jó dolog. Régóta játszottuk – nagy sikerrel és zsúfolt házakkal -  a Hegedűs a háztetőn-t.

Közben elkészült a 7.40-es című cd-nk. Összeállt a kép, és ezeken felbuzdulva Kerényi Imrétől kaptunk három egymást követő estét. Ragyogó érzés volt teltházas koncerteket adni akkori kedvenc színpadunkon. Hasonló hangos sikerünk volt, mint a darab végén estéről estére.

Három év múltán megismétlődött Imre kedves gesztusa. Ezúttal ez volt az apropó: tíz éves a BKB!

Másfél méter átmérőjű guruló torta is volt, háromszor egymás után. Köszönet érte.

Évekkel később – szinte lekoppintva – megismétlődött a történet. A darab ugyanaz volt, csak az egri Gárdonyi Géza Színház rendezésében, Csizmadia Tibor igazgató úr atyáskodása mellett. Két egymást követő nyáron, az Agria Játékok befejeztével – mikor már eltűntek a díszletek – megkaptuk a Líceum udvarát. Még olyan jót! Állíthatom, visszaéltünk a helyzettel. Ezen felül – később - még a kőszínházban is volt koncertünk.

Azt hiszem, - ezek tudatában – nem tűnik önteltségnek, ha azt mondanám, hogy a Purim sikerei után szinte természetesnek látszott a Győri Nemzeti Színház adta lehetőség. Nevünk elég jól csengett a városban, így több évben adtunk egy-egy koncertet. Ami jó, az jó.

Ezután a felvezetés után értem el a Budapesti Operettszínházhoz. Kerényi Miklós Gábor igazgató úr – sok-sok sikeres Menyasszonytánc előadás után elérkezettnek látta az időt, és utcára küldte a plakátokat: január 7., 19 óra, Kelzmer Magic, a BKB estje. Vendégek is voltak: a musical első szereposztásának főszereplői – Siménfalvi Ágota (Ágó) és Mászáros Árpád Zsolt (MÁZS). És természetesen nem hiányozhatott Dunai Tamás sem. Nagyon szép este volt.

Csak kettőt kellett aludnunk, és megint következett egy neves esemény. A három, egymást követő Menyasszonytáncból a középső volt a századik! Mintha valaki, vagy a sors a felénk áradó bizalom igazolásaképpen időzítette volna így. Nagyon pontosan és jól tette. Meg megint volt pezsgő.

Nem is olyan rég számoltam be róla, hogy elég keserű 1 órát játszottunk a Hotel Intercontinentalban, Belgrádban. Ezúttal a budapestiben hajszálra azonos forgatókönyv szerint zajlott minden.

A szervezők örülhettek, a nagyérdemű nem szedte szét a termet. Mi pedig a jól elvégzett munka utáni nyugalom érzésével hazatértünk.

Úgy látszik, már mondásnak is elmenne, hogy a Menya ötösével jó, mert megint egy ilyen sorozat következett, és bejött.

Az utolsó előadás fináléja és a reggeli ébredésünk igencsak közel került egymáshoz. Tudvalévő, hogy egy repülőgép indulása előtt – immár – 2 órával kint kell lenni a reptéren.

Bizony, egy reggeli géppel el is repültünk, ezzel kezdetét vette 8 napos izraeli turnénk.

Az ember nem is hinné, hogy még ez is tudott újdonsággal szolgálni. Ez egy új menedzser nevéhez és ötletéhez köthető.

Megpróbálom utólag lemodellezni Levi és barátai közötti egykori beszélgetését:

-Figyeljetek, arra gondoltam, hogy hívok Európából egy klezmer zenekart és…

-Megőrültél? 2008-ban, Európából? Nem idejét múlta egy kicsit? Megfázol.

-Na, de én rájuk gondoltam. BKB. Hallgassatok bele.

(Belehallgattak: Bessarabien, Tartár, Blues, Rebbe, stb.)

-Ja, bocs! Így már érthető.

-És meghívom melléjük az ország-világ legjobb öt kántorát.

Ez így is történt. Az elképzelés szerint mi játszottuk az első részt, amit a másodikban a kántorverseny követett.

Szóval március 12-én – Tel Avív legnagyobb koncerttermében – megint egy új műfaj született. Tudniillik azelőtt ilyen nemigen volt még. Kántorok énekelnek szólóban, esetleg kíséri egy zongora, orgona vagy harmonium, de  - bennfentesek szerint – klezmer zenekar még soha. Hát, tessék.

Meg nem állhatom, hogy ne ejtsek szót a „civil” életünkről. Szerencsénkre főhadiszállásunk – már sokadszor – Natanya-n, a Marboa Hotelben volt. Az amúgy is családias hangulatot még tovább fokozta a magyar tulaj és Misi pincér. Ha nem koncerten voltunk, akkor csak két verzió között kellett választanunk. Vagy Misi bőségtáljai az étteremben, vagy dagonyázás a közeli tengerparton. Többen mondták, hogy így könnyű. Azt hiszem, nem kell hosszasan taglalnom, hogy milyen színünk volt. Különböző színházi büfékben el is lehetett kapni a levegőből egy-egy megjegyzést, hogy kivel szórakozunk. No-no, a család nem tehet semmiről.

Egy epizódot csak a véletlen rendezhetett meg úgy, ahogy történt. Egy keddi napon még azon a földön trappoltunk, ahol Eszter könyve játszódik, szerdán pedig rögtön az ebből készült darabot adtuk elő. Igen, Purimot játszottunk a Várszínházban.

E hét vasárnapján megint korán keltünk. Az elmúlt időszak reptéri jelenései formába hoztak, így nem volt probléma. Jó is, mert már fél nyolckor a Nap TV élő adásában úti élményeinkről faggattak, két zene között. Az állóképesség fontos. Másnap locsoltunk egyet, lévén Húsvét hétfő. Jól is jött a kis pihenő meg a combos családi ebéd, mert a következő héten újult erővel birtokba vettük a Dunántúlt. Kezdtük Sopronban, a művelődési házban, majd ezt követte egy Purim, ezúttal Győrben. A tüneményes veszprémi színház után Siófokon zártuk ezt a kellemes sorozatot.

Hab volt a tortán, hogy azért gyorsan az Alföldre is ellátogattunk, és a szolnoki Szigligeti Színházban adtunk egy parádés koncertet. Az aránylag sok megtett kilométer után szinte felüdülés volt a szokásos öt Menya. Öt buli egy helyen! Abban is van valami jó.

Április végén Szlovákiába utaztunk. Az ottani koncert fogadtatása kapcsán két szó jut kapásból eszembe: frenetikus és megható. Látni kellett volna a dunaszerdahelyi református templom padsoraiból a zenekar felé gyermekien csillogó, sugárzó sok szempárt. Szerény programunk úgy hatott, mint egy  - székesfővárosból érkező – kulturális ajándék. Úgy látszik, vendéglátóink nem tudtak elég hálásak lenni, mert a fogadáson a ránk váró finomságokból – rajtunk kívül – a fél város jóllakhatott volna. Itták a zenénket, itták a szavainkat. Sokáig beszélgettünk. Ezt az asztalt nem lehetett gyorsan megbontani.

Már nem emlékszem, miért, de megint mentünk a Nap TV-be. Az jó. Tudom, hogy kell a nyilvánosság, kell a reklám, csak ne lenne olyan korán. Valószínűleg azt is megemlítettük, hogy másnap a Szegedi Nemzeti Színházban játszunk, mert ez így volt.

Következett a Művészetek Palotája. Ennek az estének az volt a címe: Purimtól a Menyasszonytáncig. Jávori Ferenc szerzői estje. A műfaj szerelmesei olyan kőkemény, és átfogó válogatást kaptak, mint talán még soha. Az összes érintett neves előadóművész is megtisztelte a műsort. A Liszt Ferenc Kamarazenekar, a Győri Balett, Dunai Tamás, Molnár Piroska, Mikó István, Ágó és MÁZS. Remélem, nem hagytam ki senkit. Hát megdolgoztunk a jussunkért. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy az ezt követő veszprémi koncert kész felüdülés volt. Már ami a koncentrációt illeti. És jött rá – most csak -  négy Menya. Kisvártatva megint négy. Mi van? Öthöz szoktunk.

Közben kitört a nyár. Ezzel a kellemes huzattal Pécsre utaztunk. A POSZT vendége voltunk. Betűzöm: Pécsi Országos Színházi Találkozó. Nagyon jó rendezvény. Egy hétig tele van a város kultúrára éhes, érdeklődő emberekkel. Bennünket is szeretetettel fogadtak.

A következő héten a Duna TV-ben vendégeskedtünk, ahol elmeséltük, hogy ismét Egerbe készülünk. Lehet, hogy kinőttük a Líceum udvarát? Ezúttal a Dobó térre szólt a meghívásunk. Rengeteg embernek játszottunk.

Nem volt ez másképp másnap a Lánchíd budai hídfőjénél sem. Jópofa háttérül szolgált a mögöttünk üresen tátongó alagút. Szerencsére nem esett, így nem kellett betolni a hidat., mint ahogy gyermekkorunkban mesélték a nagyok.

Nyár nem múlhat el a továbbra is hangulatos állatkerti esték nélkül. Ott voltunk. Mondanom sem kell, mennyre izgultam, hogy milyen állapotban találom kedvenc alligátoromat. Várhatott minket, mert mintha idén egy kb. 20 centivel közelebb jött volna a színpadhoz tavalyhoz képest.

Ebben az évben a Bakáts téren a Boban Markovic Banddel osztoztunk az estén. Én jobb szeretem egyedül, de azért jó volt.

A júliusunk Székesfehérváron indult. Ismét találtunk egy roppant hangulatos helyszínt. A Pelikán udvar tökéletes. Ezúttal is hordták be a pótszékeket.

Kecskeméten a Főtéren semmi meglepetés nem várt bennünket. Viszont ami minden évben: nyugalom és szeretet.

Ezidőtájt szoktunk fellépni a Benczúr-kertben. Annak elveszejtéséért a mai napig nagyon pipa vagyok. Jó, hogy adódik az ember életében valami más, ami gyorsan megvigasztalja. Az én vigaszom pofon egyszerű és szép. 14 nagybetű: VAJDAHUNYADVÁR. Így hát ez a szezon is megkapta a koronáját.

Már nem először voltunk Balatonfüreden sem, a Jókai Művelődési Ház szabadtéri színpadán. Az ember előtt az arénaszerű nézőtér, Mögötte a Balaton, így olyan érzésünk támad, mintha nem is dolgoznánk. Pedig de.

Véletlen, de mégis szép ajándéknak tűnt, hogy pont a szülinapomra esett egy Hilton. Kösz!

Azt hiszem, mondanom sem kell, mekkora üdvrivalgás fogadta Ancsát, mikor – szűkebb pátriájában – Százhalombattán játszottunk. Ne úgy tessék elképzelni, hogy ez azért volt, mert a rokonok csinálták az arénát.Tudniillik abból senkinek sincs annyi, hogy egy művelődési központot megtöltsön. Egyszerűen jó volt, mint mindig.

Nem sokkal ezután a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon szerepeltünk. Szép kihívás. Az ilyen nagy helyeket egyszerűen „be kell játszani”. Ha nincs egy zenekarban elég energia, átütőerő, akkor elvész a műsor a fák között. Senkit nem hallottunk panaszkodni.

Hozzáértők szerint sok éve az Állatkerti Zenei Esték történetében a BKB hozta a legnagyobb nézettséget. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy – július után – augusztus közepén is kaptunk egy felkérést. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a két koncert között mérhető különbség lett volna. Talán csak annyi, hogy az egyik jobb volt, mint a másik. De melyik? És elképzelhető, hogy a krokodilom hogy örült. Csak azért nem ugrott ki a bőréből, mert nem akarta női táskaként végezni.

A környéken már sokszor voltunk, de Ajkára ezen a nyáron jutottunk le először. Nagyon hangulatos volt. Egy kisebb domb tetején áll egy kis templom, ez alatt pár tíz méterrel felhúztak egy színpadot. Körös-körül az egész tájék fás, ligetes. Ez a kellemes szeglet tartja vidáman a város lakóit, amíg tart a jó idő. Örültünk, hogy - ha csak egy óra erejéig, de – hozzájárultunk ehhez. A hét végén erről az egész időszakról beszámoltunk a Nap TV-ben, meg arról, hogy mi jön.

Ha valaki nem hisz  a meteorológusoknak, vagy a naptárának, az két módon szembesülhet azzal a ténnyel, hogy vége a nyárnak. Egyrészt kezdődik az iskola, másrészt szeptember első napjaiban van a szokásos nagy BKB koncert a Dohány utcai Zsinagógában. Ez a mi olvasatunkban a nyári szezon utolsó eseménye. OK. Mivel lejátszottuk, és megint 4000 ember tapsolta végig, akkor legyen ősz.

Lehet, erről Pápán nem vettek tudomást, mert igen könnyű öltözetben kisérték figyelemmel áldásos tevékenységünket, mint ahogy napokkal később Kassán is. Amúgy ott visszaköszönt a dunaszerdahelyi hangulat. Jó volt együtt.

Ha ősz, akkor újfent színház. Persze, hogy a Menya. A szokásos ötössel újra életre kelt.

Zalakarosi fellépésünkre egy üdülőszálló nagytermében került sor. Az ilyen kisebb veszélyeket rejt magában. A tisztelt nagyérdemű egész napját azzal töltötte, hogy ücsörgött a melegvízben, és felüdülésképpen néha átmászott a szaunába. Emellett – a fullpanziót kihasználva – párszor jól bekajált, megöntözve egy-két jó sörrel. Nos, este fél kilenckor egy ilyen több százas, szétázott tömeget felrázni nem kis feladat. Olyan lehet kb., mint egy púpostevét rávenni, hogy egy szaharai karaván után induljon el egy akrobatikus rock and roll versenyen. Szóval küzdöttünk keményen, beleadtunk apait-anyait. A terem fél kilenc és tízórai hangulata közti különbséget zongorázni lehetetett. Megelégedetten hagytuk el a küzdőteret.

A Dunakanyarban könnyebb dolgunk volt. Verőce kis település lévén nem rendelkezik túl nagy kultúrházzal. Viszont annál nagyobb volt az érdeklődés. Teljesen mindegy, hány emberről van szó, egy felcsigázott zsufi ház alaphangulatot teremet. Nem? De.

Csont nélkül lement 5 Menya.

Balasagyarmaton a volt Városházán játszottunk. Volt hangulata, az biztos. Már a lépcsőházban úgy éreztem, mintha egy történelmi filmben lennék szereplő. Például a Kőszívű ember egyik fia.

Menyák következtek, de csak négy.

Most bajban vagyok. November vége felé még játszottunk egyet a Művészetek Palotájában, de a dolog mikéntjéről nem maradtak feljegyzéseim. Mindegy, biztos, jó volt.

Annál inkább fix a dátum Újpestről. December 4., Ady Művelődési Központ. Megint dicsérjem? Csak ismételném magam.

Ezt követte egy megmozdulásunk a Kongresszusi Központban, ahol ezúttal vendégek voltunk. Még két színházi koncert fért bele a programba, már a karácsony jegyében. Pécsett és Debrecenben.

Ezek után mondhatjuk, hogy nem zártunk rossz évet. BUÉK!