2007

Mi történt januárban? Válaszom nagyon gyors: lásd 2006, 2005, 2004…, stb. Szinte ugyanaz. Az uborka járt a legjobban. Olyan szezonja volt, hogy csuda. A harmadik héten végre megszólaltunk.

Ekkor viszont rögvest egyhetes sorozatot kipörgettünk a Menyasszonytáncból. Kisvártatva még 5 következett, de akkor már februárt írtunk.

A hónap közepén, egy jótékonysági gálán léptünk fel. Nagyon röstellem, de ebben a pillanatban 4 dolog nem ugrik be. Hogy pontosan hol és mikor, és pontosan kiknek és miért. Most már nem is érdekes, viszont abban biztos vagyok, hogy valami nemes ügyért dolgoztunk.

Ennél sokkal konkrétabba volt a miskolci jelenésünk. Dátum, óra, perc, Művészetek Háza. Ezt én pesti rokona (MüPa) után szabadon csak MüHá-nak nevezném. Amúgy belsőleg nagyon hasonlítanak is egymásra. A koncert ugyanúgy nem tartogatott semmi meglepetést, mint a következő veszprémi sem. Ezek után kicsit megemelkedett az adrenalin-szintünk. Tudniillik igen megtisztelő felkérést és lehetőséget kaptunk az Operettszínháztól.

Valószínűleg a Menyasszonytánc sikerétől kialakult szerelem révén születhetett KERO igazgató úr ötlete egy önálló estre. Dramaturgiájában visszaköszöntek a ’90-es Madáchbeli és a későbbi győri estek.

Ugyanazon a színpadon, mint a darabban, de saját jelmezben, saját műsorral, nagyrészt helyi művészek vendégeskedésével.

Ezt a műsorunkat Siménfalvy Ágota, Mészáros Árpád Zsolt és Dunai Tamás színesítette. Sikerült. Sokéves tapasztalat, hogy milyen jópofa dolog egy adott színházban kibújni egy produkció feszes burkából, és lubickolni a hozott anyag szabadságában. A közönség meg összesúg, hogy „jé, ezek még ilyet is tudnak?”.

Jóleső érzéssel nyugtáztuk, hogy nem okoztunk csalódást, de nem álmélkodtunk sokáig, mert megint, hipp-hopp elutaztunk.

Fürth Nünberg elővárosa. Ez a hangulatos német városka minden évben helyet ad egy nemzetközi klezmer fesztiválnak. Háromnapos rendezvény, rengeteg fellépővel. Mi a középső napon (szombat) léptünk színpadra, és egy hajszálnyival sem változott együttesünk és a német közönség viszonya. Ez jót jelent. Maradhattunk volna, de sajnos egy ilyen 3 nap nekünk másról szól. Az elsőn kiutazunk, a középsőn játszunk, a harmadikon meg jól hazamegyünk. Pedig egy spéci fesztivál nagyon tanulságos tud lenni. Hallhatóvá válik, hogy egy műfaj milyen sok megközelítést és megoldást eredményezhet. Én a finoman technikás, határozott, dinamikus fajtát szeretem. Vannak, akik kicsit nyafogós altatónak érzik a klezmer zenét. Ez veszélyeket rejt. Például 1-2 szám után a nagyérdemű elszundikál, vagy perceken belül zsúfolásig megtölti a büfét.

A két felfogás érzékeltetésére ragyogó a 7:40 című szám. (a második BKB-cd címadó dala.) A mi vonatunk még a váróteremből is kiszívja a port, majd elegánsan tovasuhan. Vérbeli gyors. Egy másik - nem mondom meg, melyik külföldi – együttesét pedig úgy mondja be egy képzeletbeli megafon: …. a szerelvény minden állomáson és megállóhelyen megáll. A langyosvizes verzió képviselői nem tudják eldönteni, hogy az előző kettő közül melyik legyen a domináns. Ismerhetünk még jazzes, rockos és egyéb felállásokat, de mára ennyi.

Szóval magunk mögött hagytuk Németországot, és hazatértünk. Egy derékaljnyi Menya várt ránk. Meg újra egy Purim. Fent a Várban, a Nemzeti Táncszínházaban. Még nem is meséltem a Várszínház csodálatos épületéről. Történelmi falai között dolgozni igen felemelő érzés. Egy jelmezbe átöltözni is egy plusz élmény, tudniillik szinte összes öltözője a Dunára panorámás. Többször félregomboltam már az ingemet, mert – örök lokálpatriótaként – ettől a látványtól mindig elalélok.

Az áprilisi Menya-csomag utolsó előadása sarokponttá lett. Ő volt a 75.

Az ezt követő fellépésünk számunkra újszerű és egyedi volt. A Lehel-csarnok tetőparkolóján állt a színpad, a közönség meg mindenfelé. Volt ott minden: énekesek, pop, rock, humorista, mi is plusz Ágó és MÁZs. Valószínűleg valamilyen kerületi megmozdulás lehetett, mivel semmiféle kötődést nem találtam, hogy ennyi fellépőt összehoztak.

Miután alattunk kétemeletnyi tömény piac terült el, én mindent végiggondoltam. Karfiol-napok, karalábé-hetek, vagy hal-év megnyitója? De nem. Még csak május elseje sem volt, mert ez a buli a harmadikára, csütörtökre esett. Végül, ha mindenki jól érezte magát, mindegy, nem?

Amúgy meg úgy vagyok vele, hogy aki a fent felsorolt étkek mellé egy kis kultúrát is csepegtet, azt az Isten áldja meg.

Talán valakik reklamálhattak, hogy Győrben már régen volt látható a Purim. Így alakult nekünk egy „lentalvós” hosszúhétvége, és – ha már úgyis itt vagyunk – lejátszottunk négyet.

Obligát helyszíneink közül a nagy kedvenc következett. FÉSZEK! Ha régi, kedves arcok közül hiányzik valaki, szünetben már megy is a kérdés: hol van XY, csak nem beteg? Megnyugszunk, ha a válasz: á, külföldön van.

A tavasz és a nyár – május, június – fordulóján mondhattuk, hogy ezek az igazán dolgos hétköznapok. Estéről estére játszottunk, pontosan így: 3 Menya, 2 purim, 6 Menya.

Az ifjú – immár messze földön híres – hegedűművész, Mága Zoltán nagyszabású gálaestet rendezett az Operettszínházban. Egy rövidebb blokkot játszottunk ebben, mondhatni hazai pályán.

Lehet, hogy nem szép dolog, de ennek a fellépésnek utolsó hangjai alatt már a következőre gondoltam.

Egyszerű. Miért? Benczúr-kert.

Továbbra is maradt a szívem egyik csücske ez a hely. Ment is minden, mint a karikacsapás, mert ott, akkor még senki sem tudhatta hivatalosan a kellemetlen hírt. Nem csak mi nem jöhettünk a következő nyáron, mások se. Győzött a mocskos üzlet. A Magyar Posta eladta a tulajdonát képező épületet, kertestől, mindenestől. Nem tudom, ki lett az új tulajdonos, de - ismeretlenül – nem barátom. Kétségtelenül egy nagyon derűs színfolt tűnt el a főváros kulturális palettájáról.

Gyógyszerként hatott a következő három este. A Magyar Tudományos Akadémia egyik kihelyezett tagozata található fent a Várban. Biztos vagyok benne, hogy az ódon épület több történelmi filmben látható lehetett háttérként. Nagy, boltíves kapu mögött itt is hangulatos belső udvar található, ami kínálja magát a koncertszervezőknek. Nem hagytuk ki. Finom volt.

Verőcén tartott koncertünk szombati napra esett. Autóinkkal keményen beszorultunk a hétvégi nagy dugóba, de megérte. A Dunakanyar varázsa a folyó mindkét partján azonos. Csoda.

A dolgos hétvége leghúzósabb etapja következett. A Margitszigeti Szabadtéri Színpad.

Egy ilyen jellegű fellépés azért különösen izgalmas, mert egy helyen egy időben több ezer ember kedvében kell járni. Azt hiszem, hogy ezen a gyönyörű júliusi estén ez sikerült is.

Van jó néhány dolog, aminek egyáltalán nem árt, ha nem éri változás. Ilyennek tartom a Hilton Dominikánus udvart. Évről évre frenetikus koncerteket adunk itt. És érezzük, hogy a közönség nem azért jókedvű, mert háromszor kap pezsgőt. Buli előtt, szünetben és a végén. Hármat is prezentáltunk ebből a pompás programból és csak egyetlen kérdés motoszkált bennem utána. Tényleg egy évet várni kell a következőre?

Tudom, hogy idáig kb. 95 százalékban csupra szépről és jóról írtam. Szerencsére minden szó igaz. Ha nem így lenne, akkor mi értelme csinálni bármit is? Természetesen adódnak kevésbé derűs perceink is.

Ilyenek például a jó hosszú repülőutak többszöri átszállással, vagy mikrobusszal 10 órán túli guruló-idővel, stb. Olyan is előfordult, hogy fellépésre igyekezve a nyitott ablakokból hallotta az ember, amint kezdetét vette a foci vb döntője a tv-ben. Ez nem panasz. Mese.

Viszont ami most következik, azt hosszú évekig emlegetni fogjuk. Hogy pár nap – az első perctől az utolsóig – ennyire gömbölyű legyen, az is ritka.

A július, augusztus fordulója volt.

Schleswig –Holstein Németország legészakibb tartománya. Nagyon dicséretes, hogy ezen a nyáron magyar heteket rendeztek. Egymást váltották az előadók különböző helyszíneken. Elég jó ajánlóleveleink lehettek, két koncertre mi is meghívást kaptunk. Az utolsó Hilton buli után telerámoltuk a mikrobuszt a cuccainkkal, és az elindult északra. Mi másnap elrepültünk Hamburgba. Ott, a reptéren egy másik busz várt, amivel Kielbe utaztunk.

4 csillagos – tengerparti – szállodánk nagyon rendben volt. A következő két nap szabályos tükörképe volt egymásnak, időben is, térben is. Csak azért nem voltak teljesen egyformák, mert kedden jobbra, azaz keletre, szerdán pedig balra, nyugatra indultunk, úgy 40-40 km-re.

A jobb kéz felé eső helyszínt úgy hívták, hogy Altenhof. A főutakat elhagyva klasszikus értelemben vett települést nem találtunk, csak egy szép kastélyt. Szép volt és nagy. Egy széles, boltíves kapun átgurulva egy tágas belső kertben találtuk magunkat. Kb. akkora lehetett, mint 3 teniszpálya. Fű, fa, virág. A hátsó fronton volt egy ácsolt színpad, teljesen profi mobil világítással és –később kiderült – hangosítással. E mögött találtunk öltözőket, kijáratot a parkba (marha jó nem? Kertből a parkba.) és egy hatalmas konyhát. Itt sertepertélt állandóan 5-6 szőke, pufók asszonyka. És még valaki. Kissé bátortalanul kérdeztem is hostessünktől:

-         Te, ki az a csinos, szimpatikus, középkorú hölgy, farmerban?

-         Ja! Ő a grófnő.

Aranyos volt. Lelkesen kente a szendvicseket, amit azért kaptunk, hogy ebédig éhen ne haljunk. Kicsit irigyeltem is a májkrémet, olyan gyengéden bánt vele. Közben minden mozdulatában volt valami arisztokratikus.

Szép lassan összeállt a kép. A grófi család hosszú évek óta kulturális missziót vállalt.

Amennyiben valami érdemleges történhet, rögtön kitárják a házukat, és gyakorlati, financiális segítséget nyújtanak az eseményhez. Ez történt a magyar hetek esetében is. (Zárójelben megjegyzem, hogy 2 héttel később a Liszt Ferenc Kamarazenekar is itt vendégeskedett.) Szóval a gyönyörű parkban szétszóródva a szendvicsekkel valahogy átvészeltük a délelőttöt. A szállodai svédasztalos reggeli, meg ez az átmozgató tízórai már eleve feltételez egyfajta telítettséget. Nem kellett aggódnunk, hogy legyengülünk. Amíg a zöldben loptuk a napot, addig az épület mögötti nagy kecskelábú asztal gyönyörű terítéket kapott. Határozottan körvonalazódott következő programpontunk. Az asszonyok - a grófnő kivételével – csodálatos ebédet főztek nekünk. A nagyon-sok-fogásos menü részletezése egy A4-es oldalt venne igénybe, úgyhogy ettől el is tekintenék. Szóval záporoztak a válogatott finomságok. Elmondhatatlanul belaktunk. Kissé berzenkedve néztem az utolsó tele tálcán érkező gőzölgő csészéket, de végül egy hangos – forró vizet a kopaszra – felkiáltás után felhajtottam egy németes kávét. Ezt követően a közeli cserje árnyékában mély álomba szenderültem. A többiek is jól lelassultak. Szerencse volt, hogy a hangbeállásig 4, a kezdésig pedig 5 és fél óránk maradt. Kellett is ennyi idő, hogy a temérdek elfogyasztott kalóriabomba energiája valamilyen hasznos muzikális erővé váljon. Nem okozhattunk csalódást. Kiválónak bizonyult az időzítés. Fél kilencre a zenekar egy oroszlán képét mutatta, a hatalmas nézőtér pedig zsúfolásig megtelt. Egy ilyen este hangulatát nagyon nehéz szavakba önteni. Jó pár ráadás után engedtek el. Az éjfél körüli kis party már csak arra ment ki, hogy a szállodáig éhen, vagy szomjan ne haljunk. Na, ennek a veszélye nem állt fenn.

Mintha indigóval másolták volna a másnapunk, percre ugyanúgy zajlott, mint az előző. Két apró különbség volt csak. Ezúttal balra, tehát nyugatra indultunk a hotelból, és a hely neve Hasselburg volt. Ennyi. Szép kastély, szép grófnő, szép asszonyok (a pufók, kedves szőkék), szép idő. Jó körülmények, tomboló, jó közönség. Kell ennél több?

Ha egy ország így ünnepli a mi kultúránkat, az nagyon dicséretes. Gyönyörű 48 óra volt. Kár, hogy gyorsan vége lett, amitől duzzogva szálltam föl a repülőre.

Szoros egymásutánban 3 koncert segített felvidulni. Már az első elég lett volna. Csak annyit mondok: Vajdahunyadvár! Azt hiszem, az sem véletlen, hogy innen való egy Doyna felvétel, ami – felkerülve az Internetre – gyorsan átlépte a százezres letöltési számot.

Kellemes meglepetés volt Etyek. A szép, modern kulturális központ nagyon tetszett. A közönség láthatóan büszke volt tágas koncerttermükre.  A környék egyre felkapottabb, és határozottan kapaszkodik felfelé a borvidékek térképén.

E kis sorozat zárásaként Balatongyörök szabadtéri színpadán léptünk fel. Sortos, trikós tömeg, mi sem szmokingban voltunk. Tipikus nyáresti buli. Nagyon jó.

És következett még egy kedvenc. Az Állatkert. Meg is volt. Sőt. Izgatottan vártam a találkozást a szomszédos krokodilussal. Kiegyensúlyozottnak látszott. Egy éve nem láttam, és most, mintha kb. 8 centivel jobbra feküdt volna. De nem biztos. Megsúgtam neki, hogy teljesen új számaink vannak, a Menyasszonytáncból is idézünk, de a füle botját sem mozdította. Na jó, sosem volt örömkitöréseiről híres, de azért érzem, hogy szeret minket. A sikeres koncert után megint az ismert színdarab címével búcsúztam tőle: jövőre, veled, ugyanitt.

Itt egy rövid kihagyás következett. Ha jól emlékszem, nyaraltunk egy kicsit.

Szeptember első vasárnapjára esett a szokásos évi nagy koncert a Dohány utcai Zsinagógában.

Az érdeklődők száma egy fikarcnyit nem változott az előző évekhez képest. Ez nagyon sok nézőt jelent, és meg tudja dobni a hangulatot egy szabadság utáni első munka alkalmával.

Acélos este volt. Ezzel a lendülettel egy hasonló pörgött ki a kezünk közül Nyíregyházán.

A hónap közepén beköltöztünk az Operettszínházba. Felújító próbák után egy derékalj Menyát játszottunk le. Olyan is volt, hogy egy szombat délután – a Pesti Broadway rendezvény keretében – a Nagymező utcán szemezgettünk a darabból, majd egy óra múltán bent előadtuk A-tól Z-ig.

Már nem igazán emlékszem, melyik évben került bemutatásra a –Fegya komponálta – Klezmer Rapszódia, de a Rajkó Zenekar születésnapja adott alkalmat a felújításra. Ez a Művészetek Palotájában történt. És ha már benne voltunk a renoválásban, így járt a Purim is. Tényleg aránylag régen „balettozunk” már.

Immár bejáratott helyszínnek számít a Dózsa MH a XVII. Kerületben. Mondhatni izgalommentes, mert ott még semmi váratlan nem ért bennünket, és valamiféle nyugalom árad a falakból, jó dolog jó energiával berobbani ebbe a nyugiba.

Szokták mondani, hogy 7 még gombócból is sok. Na most mi a következő etapban pontosan ennyi Menyát játszottunk le, mintha mi sem történt volna. Ezt az egészet még megfejeltük másnap egy szolnoki hangversennyel. Már többször dicsértem a Galéria nevű koncerttermet. Ez most sincs másként. Nagy siker volt. Kénytelen vagyok ismételni magam, mert ugyanezt írhatnám le a Miskolci Nemzeti Színházzal kapcsolatban. Megint jött egy halom Menya, amit Pécsett oldottunk. A fogadtatásról: lásd Szolnok.

Időben pont jókor kerül említésre az újpesti Ady Endre MH. Pontosan 10 mondattal előbb írtam a Dózsa MH-ról. Ők egy család. Meg merném kockáztatni, hogy ugyanaz az ember tervezte mindkettőt. Az ötvenes években. Kicsit szoc-reál. Az egyetlen hibájuk, ha lehet ilyet mondani. Viszont a plakátokról olvasható, hogy mennyi kellemes élményt adtak a környékbelieknek. Is. Az is igaz, hogy inkább legyen a csúnyácska, kis házban több jó buli, mint a puccos nagyban egy rossz. Nem? De.

Én továbbra is szeretem az Adyt.

Odáig fajult a dolog, hogy két hét maradt az évből. Még játszottunk egyet-egyet Debrecenben és Szegeden, meg két Menyát. Elégnek tűnik, nem? BUÉK!