2004

Kedves, kitartó honlapolvasók!

Elnézést kívánok a kihagyásért, de Iván Kuzmics új lakást kapott. Szándékkal kezdtem ezzel a gimnáziumból hátra maradt tanmese részlettel (egy hétig röhögtünk rajta), mert Frau Claranak megígértem még a Vajdahunyadvárban.

Ezzel azonosíthat, hogy K.G mesél, és nem egy telefon, illetve website-betyár  garázdálkodik az oldalunkon.A hír igaz, csak nem a Kuzmics, hanem mi - feleségem és én -, és nem kaptuk, hanem vettük. A többi stimmel.Megnyugtatásul: a lakás gyönyörű, tágas, és mivel déli fekvésű, világos, napos.

Komolyra fordítva.

Ez év legeleje sem ígért sok izgalmat. A második hét közepén berontottunk a Madách Színházba, és szépen, zsinórban elővezettünk hat Hegedűst. Ez így hétköznapinak tűnik, de statisztikailag fontos. Februárnál világos lesz, hogy miért.

Sokszor észre sem vesszük, de minden ember, minden közösség, minden csapat (lásd zenekar) életében ketyeg egy számláló. Sokszor helyettünk is figyelik, és ha valamilyen érdemleges mérföldkőhöz ér, akkor szólnak. Így történt ez velünk is. Leutaztunk Győrbe, és szóltak: előadás után ne rohanjunk, pezsgő is lesz, meg köszöntő. Tudniillik aznap este a 100. Purim került színre.

Nem vagyok egy mozgásművészeti szakember, de úgy hallottam, hogy egy balett életében ez nagyon szép szám. Boldogok és büszkék voltunk. Másnap már ki is mentünk a százból.

Pontosan egy hét elteltével ismét nagy falat következett. Január 25-én, vasárnap este a Dohány utcai Zsinagógát kellett megtölteni. Szépen volt hó meg latyak. Nem jó előjel. Két dolog harca volt várható: a műfaj, illetve a zenekar iránti elkötelezettség a hideg ellen. Az első nyert, magabiztosan. Az a nagy hűvös terem zsúfolásig megtelt.

Nem volt az a bágyasztó meleg. Csúnya dolog az irigység, de én már az első számnál kiszúrtam a velem, szemben ülő úr kockás kabátját. Egyujjas kesztyűjéről már nem is beszélek. Ingujjban, mellénykében próbáltunk számot adni lefagyott muzikalitásunkból.

Azért a végére győztünk a mínuszok ellen, és igazán forró hangulatú este kerekedett ki a dologból. Vicces, de még felkészülésnek is felfogható volt az esemény, mert három nap múltán már Finnországba utaztunk.

Odafelé éppen csak átszálltunk Helsinki repterén egy helyi járatra, mert Kuopio volt a végcél.

Ez az olaszos nevű város a negyedik, talán ötödik a főváros után. (Nekem a Boccaccio helyszínével rímelt össze, de az Gubbio.) Az egész környéket félméteres hó borította. Szűz hó. Az ott eltöltött 5 nap alatt egyetlen hókotrót sem láttunk, de még egy lapátot sem. Nem sóztak, nem cukroztak.

Látszott, hogy bölcsen, nagy tapasztalattal hagyják egybefüggően a nagy fehér dunyhát.

Egy keréknyomot csak úgy lehetett megkülönböztetni egy hóbuckától, hogy az egyik keréknyom volt, a másik meg bucka. Gyönyörűen szikrázott az egész. Lakájos szállodánk nagyin rendben volt. Felépítését tekintve jellegzetesen finn. Szigorúan három anyagból állt: terméskő, sok fa, sok üveg. (Na jó, a wc-csésze wc-csészéből volt.)

Délelőtti városnézésünk inkább aranyos volt, mint izgalmas, de jólesett, és nagyon megköszöntük. Lelkes kísérőnk egy tó mellett elhaladva mesélte, hogy az ezerből ez kb. a 732. És  - láss csudát – be van fagyva. Viszont a sízők óriás sánca tényleg óriás. (Én csak akkor jönnék le rajta, ha síznék, vagy lelöknének.) Közben pedig mindenütt a nagy-nagy nyugalom. Sehol egy koccanás, sehol egy hangos szó, még egy hirtelen mozdulatot sem láttunk.

Ezek után már rajtunk a sor.

Két Purim és egy koncertünk került előadásra az impozáns Music Center épületében.

A kamion is szerencsésen megérkezett a díszlettel és nagy hangszereinkkel.

Egy fikarcnyi kételyem nem volt a sikert illetően. Északi barátaink az első perctől érezhették, hogy Eszter bibliai története nem a sarkkörön túl játszódik, és szinte dagonyáztak az izzasztó jelenetek sorában.

Mi sem Vejnemöjnen kedvenc altatódalait játszottuk. Azt hiszem, nem túlzok: frenetikus siker volt a zsúfolt nézőtéren. Ha a második előadásról mást mondanék, füllentenék.

Mondhatni, hogy a két Purimmal feladtuk a labdát, csak le kellett csapni. Hát a harmadik este lecsaptuk. A koncertünk is nagyon jó hatással volt a publikumra. Kuopio nevét nagyon a szívünkbe zártuk.

Sajnos tovább kellett állnunk, így retúr-jegyünkkel visszarepültünk Helsinkibe- A névjegyünk már a 2001-es fesztiválról ott volt. Mikor sétáltunk a színház felé – a kikötő irányába – már 1-2 sarokkal előbb ismerős lett a környék.

Nem véletlenül. Hát persze! Az a Savoy Theater fogadta a Purimot, ahol megaláztuk azt a pökhendi amerikai bandát, amelyik a PeCsá-ban is elcsúszott. Ismerve a finnországi előzményeket, nem kívánom ecsetelni a fővárosi előadás kimenetelét. Érdekesség plusz annyi volt, hogy három évvel előbbről sok ismerős arc jött el. Nagyon sok. Mesélték: a plakátokon olvasták, hogy a balett közreműködője a BKB, így el kell jönniük. Nagyon jólesett.

Azt hiszem, könnyű elképzelni azt az eszement hajnali kapkodást, ami ránk várt.

Repülésben jártasan visszaszámolhatnak, nagy léptékben: a reggeli teendők után transzfer a reptérre, check-in, tranzit, felszállás, kb. 2 óra a levegőben és 9 tájban már landoltunk is Ferihegyen. De összegezve minden jó volt. Mondhatnak bármit a finn-magyar testvériségről, nekem bejön.

Azért Skandinávia nem mondott le rólunk egykönnyen. Ilyenkor jó, ha a nagy hangszerekből van egy-kettő, tudniillik a kamion kinn maradt. Rögtön mondom, miért.

Sorokkal ezelőtt említettem azt a bizonyos számlálót. Megint kattanásra kész volt. Történet ugyanis, hogy a hazaérkezésünk utáni hétvégén két dupla előadásunk volt a Madách Színházban. Szombat délután és este, vasárnap délután és este lejátszottuk a Hegedűs a háztetőn 200. előadását.

Ez több mint 600 óra a színpadon, és mi az első perctől végigcsináltuk. Szinte minden szerep le van kettőzve, táncosok, csoportos szereplők gyakran cserélődtek, de a BKB szilárdan állt végig a billegő díszlet első emeletén. Balhéból kiszámoltam: ha hónap elsején nulla órakor elkezdenénk játszani 200 Hegedűst megállás nélkül, akkor 26-án hajnalban végződne az akció.

Szóval ismét durrogtak a pezsgők és még az is gratulált, akinek gratuláltak.

Pár nappal később egy nagyszabású gálaest közreműködőiként léptünk fel a Nemzeti Színházban. Komlós Juci és Bessenyei Ferenc 85-ik, közös szülinapi köszöntése volt február 11-én este, nagy felhajtással. Szinetár Miklós rendezte – a TV-nek Horváth Ádám – sok-sok produkció, annál is több szereplővel. Mindez két részben, majdnem négy órában. Mi a nagy – igazi meglepetés – fináléban léptünk színpadra. Természetesen nem egy nagy papundekli-tortából kellett kiugranunk. Feladatunk nem tűnt nagy kihívásnak. Egy olyan darabból kellett idézgetnünk, amelyiket az előző héten játszottunk kétszázadszor. Na, melyik az? (A megfejtéseket kérjük a fórumra beküldeni.) Jordán Tamás igazgató úr ötlete volt, hogy meghívta a létező és elérhető összes kollégát, aki játssza, vagy játszotta ugyanazt a jól ismert főszerepet. Feri bácsi nem tudott semmiről, így vele együtt vagy tíz Tevje termett a színpadon, és együtt énekelhették boldogan: ha én gazdag lennék…

Ezek után a bordal eljátszása szinte kötelező volt.

Akkor még nem tudtuk, hogy néhány hónap múlva szegény Bessenyei Ferenc eltávozik közülünk. Egy ragyogó Tevjével lettünk szegényebbek, és magyar nábobunk sincs már. Isten nyugosztalja.

Amíg mi itthon jubiláltunk és tevékenykedtünk, addig a már említett kamion ott északon átevickélt Svédországba, bevackolt egy fűtött terminálba, és türelmesen várt minket. Így megspórolt egy oda-vissza hosszú utat.

Egy délutáni géppel meg is érkeztünk Stockholmba. És még mindig csak február közepe volt. Itt lépett történetünkbe egy régi tisztelőnk – innentől támogatónk is – Leon Blanc.

Régóta bevetésre várt, most eljött az ő ideje is. A város központjában található Musik Museet nevű intézménybe szervezte koncertünket.

Itt nem csak a dohányzást tiltották szigorúan, de még a lángoló szerelmet is. Teljesen indokoltan. A nagy előadóterem mellett megtalálható volt történelmi hangszerkiállítás, rekonstruált kézműves műhely, nagy könyvtár és még sok minden. Tehát jó északi szokás szerint fa fa hátán. Szerintem nagyon lázas vendéget be sem engedtek. Nos, Leon szép munkát végzett, estére zsúfolt házat jelentettek.

Már a koncert elején súlyos vastapsok voltak.

Mi lesz szünet után? Volt egy olyan érzésünk, hogy a végén ez a több száz ember nem marad a helyén. Így is lett (a lottó ötösöm lenne ilyen biztos). Még soha nem játszottunk táncházat, de ezúttal népes közönségünk változtatott ezen a helyzeten. Egy pillanat alatt szétkapták a széksorokat és iszonyatos buli kezdődött. Kb. fél órás túlórában voltunk már, mikor egy határozott pricc-pracc-prucc után gyorsan eltűntünk az öltöző-folyosón.

Szabályos tüntetés alakult ki a teremben, Leon kérlelve utánunk jött. Rövid alku után visszatértünk. Vendéglátónk bejelentette: a muzsikusok kissé elfáradtak, még tíz percben megállapodtunk, amit én stoperrel mérek. Madarat lehetett fogatni vele. Miután az kimerült volna egy – városba tévedt – sarki réce befogásával, inkább ő is beállt táncolni. Ez esetben is igazzá vált a régi mondás, miszerint „én már nem hiszek az északi népek hűvös visszafogottságában”. Ezt finnországi élményeink is alátámasztják. Egyszer minden véget ér. Mindenkinek van egy gyengülő pontja. Egy fúvósnak a szája, húrosnak az ujja, billentyűsnek a ínhüvelye, stb. Tehát be kellett fejeznünk a fergeteg-partyt, mert már nem bírtuk volna sokáig. Különben is másnap korán szólt örök ellenségünk: a vekker.

Való igaz, még hajnali ködben úszott a város, de mi már kint dideregtünk a főpályaudvaron. Azt a nagyon expressz vonatot vártuk, amivel Malmöbe utaztunk. Az ottani Theater hotelnek máris volt egy óriási előnye. A szemközti park szélén állt következő fellépéseink helyszíne: a Malmöi Opera. A két Purim ebben a fenséges szentélyben sem okozott csalódást. Most mondjam megint, hogy „én már nem hiszek…”?

Újabb sikerélményekkel és Leon ígéretével – jövőre veletek ugyanitt – indultunk haza.

Azon az útvonalon, ahogy a Győri Balett jött. Csak azon a nagyon hosszú hídon kell átmenni, és Koppenhágából elrepülni. Ennyi. Útközben azon bosszankodtunk, hogy mióta és egy meghívásunk a dán fővárosba, de a nehéz egyeztetés ördöge folyton dugába döntötte az összes próbálkozást.

Érdekes módon a finn és svéd utunk közötti hét nekik jó lett volna, de ismert okokból nekünk nem. (lásd jubileumi Hegedűs, gála a Nemzetiben) Pedig minden szervező álma: három munka, három országban, egy repülőjeggyel. Ez már túl szép lenne. Nem tehettünk semmit, duzzogva integettünk a levegőből.

Az elkövetkező időszakban erős kondicionálás következett, szeretett fészkünkben, a Fészekben. Ennek legfőbb oka egy majdani klezmer-musical csíráinak életre keltése volt. A Fővárosi Operettszínház jelezte abbéli szándékát, hogy atyáskodna egy ilyen merőben új műfaj születésénél.

Március 10-én, egy sajtótájékoztató keretében 4-5 dalocska már meg is szólalt. Ezen felbuzdulva másnap egy ragyogó kis koncertet adtunk Salgótarjánban. Fennállásunk alatt először.

Azután megint jött Újpest. Komolyan mondom, az Ady Endre Művelődési Központ a szívünk csücske lett. Mi sem csalódtunk, közönségünk sem. Itt egytől-egyig hihetetlen jó bulijaink vannak.

Nagyon izgalmas dolog következett. Egyórás koncert a Magyar Rádió Márványtermében. Vasárnap délelőtt. Élő adás! Na, ott aztán olyan egyedül marad az ember, hogy csak na. Hiába a nagyon kedves közönség, a társak, a szerkesztő, mégis 60 percig csak egy mikrofon látszik és mögötte az éter. Annyiból nagy a tét, hogy minden feljátszott hang megismételhetetlen lesz. Délután, otthon visszahallgatva a kazettát hallható volt, hogy jól sikerült.

Következő – már beígért – koncertünk a Magyar Tudományos Akadémián volt, a Roosevelt téri palotában. Egyelőre nem a díszteremben, hanem a könyvtárszobában. Alig volt nagyobb egy teniszpályánál. Egy repülőgépen nincs annyi ülés, ahány patinás bőr fotel itt rendelkezésre állt. Kérdezhetnénk, hogy könyv mennyi volt. Megmondom. Nem tudom, rengeteg.

Valamilyen nemzetközi konferencia vendégeinek voltunk búcsúajándék. Látszólag jól szórakoztak. Kicsit visszafogottabbak voltak, mint pár hete a svédek, de ilyen miliőben nem is illik szétszedni a termet.

24 órán belül Szolnokon termettünk a Liszt Ferenc Kamarazenekarral karöltve. Egyértelmű, hogy a jól bevált programot várják tőlünk. Első rész: BKB, második: Táncszvit.

A terem –ezeken a hasábokon már említett volt a zsinagóga – plafonig zsúfoltan telt meg. Ez azért is jó volt, mert a jellegzetesen nagy visszhangot a sok ember komolyan képes tompítani. A tapsuk pedig félelmetes.

Mit mondhatnék még? Megyünk tovább. Mégpedig Debrecenbe. Purim a Főnix Csarnokban, oda belépve az embert óhatatlanul elcsípi egy csipetnyi félsz, hogy hányan fognak ide eljönni? Nem kézilabdameccs lesz, nem is rock-koncert. Ez mégiscsak egy balett. Nos, úgy telt meg a küzdőtér meg a lelátók, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Csodálatos estét szerzett nekünk a debreceni közönség. Reméljük, mi is nekik.

Már eljött az ideje a Fészek koncertnek. Az elmúlt időszak helyszínei – csarnok, nagy színházak, előadótermek, opera – után direkt felüdülés volt ez a családias hangulat.

Hasonlóan a Győri Nemzeti Színházban is. Oda szinte hazajárunk. A sok-sok Purim után kaptunk egy lehetőséget, hogy saját repertoárunkkal is előrukkoljunk. Előrukkoltunk. Nagyon várták és nagyon tetszett mindenkinek.

Kisvártatva kihúztuk a Hegedűst a kétszázból.

Az öt előadás után, egy májusi reggelen beköltöztünk az általunk is nagyon kedvelt Tom-tom stúdióba. Érett már az új cd. Hát elkezdtük. Paczári Karcsi barátunk ragyogó hallása és reflexei mellett igen olajozottan mentek a felvételek. (A Blues cd-t is vele vettük fel.)

Ilyenkor jót tesz pár nap szünet. Esetünkben három. Az első rá is ment a nagyszabású gálára. Próba, főpróba, gála. Helyszín: Papp László Sportaréna. Téma: a Westel megszűnése egyidőben a T-Mobil születésével. Rengeteg fellépő volt. Zsinórban követték egymást pop-rock- jazz együttesek, énekesek, folkbandák és táncosok. Ezren, ezerrel. Imádtam a hangerőt!

Másnap – ismét élőben – az MTA dísztermében játszottunk. Hű, az nagyon szép. A falakon nagy koponyák képei díszes keretben hirdetik, hogy már évszázadokkal ezelőtt is voltak, akik naggyá tették ezt a kis nemzetet.

Talán kissé elfogódottan csaptunk a húrok közé. A hely szelleme kötelez. Ilyenkor nem illik túlzottan hangoskodni, olcsó poénok és gesztusok, amik például szabadtéren ragyogóan megélnek – kerülendők.

Kedves közönségünk sem farmerben hallgatta érdeklődve a két részes koncertet. Naná, hogy a bluesban itt sem gyújtottunk rá. De elmondhatom, hogy lassan kölcsönösen feloldódtunk, így mindenki elégedetten hagyta el a termet és tért haza a történelmi falak közül.

Másnap a Gödörben adtunk koncertet. Ez a történet szempontjából kapóra jött, mert szeretném érzékeltetni, mekkorahangulati különbség lehet két színpad között. Ez egy szimfonikus zenekar életében nem annyira szélsőséges, viszont mi alkalmanként más és más körülmények közé kerülhetünk. Olyan is volt például Hollandiában, hogy vasárnap Rotterdamban két rock-banda között - az ő szerelésükön -  játszottunk, kedden pedig az amszterdami Concertgebouw-ban. 180 fokos fordulat. Természetesen az Erzsébet téri nagy lak a farmeres verzió.

Ezek után folytattuk, majd be is fejeztük a cd felvételeit. Nagykanizsa lelkes közönsége egy jól begyakorolt programot kapott, bár az új lemezről még csak szemezgettünk, mert a keverési munkák, a grafika, tehát a hivatalos bemutató még odébb volt.

Valószínű, hogy a januári jégvirágos, de sikeres koncert folyamataként újabb felkérés érkezett a nagy Zsinagógába.

Hurrá! Május 30-án már fincsi idő van. Ezért a délutánok elég munkásak. Egy ekkora helyszínt beerősíteni nem 10 perc. Szegény Dán Petink rótta a métereket, később már kilométereket. A keverőpult mögül nálunk termett, majd feltűnt az emeleten, a második emeleti karzaton, és kezdte elölről.  Mi meg csak játszottunk, hogy legyen mibe belehallgatni.

Végül elkészültünk, irány a Rózsa.

Wesselényi utca, Rózsa vendéglő, régi kedvencünk. Még a goldmarkos időszakban törzshelyünkké vált. Ott csipegettünk valamit. Az nem érdekes, de amint kiléptünk az ajtón, az már igen. Egy széles, nagyon hosszú sor végébe toppantunk. Azért nem kígyózott, mert egyenes volt. Az a rengeteg ember mind a koncertre jött. Meg mi is. Kb. másfél óra múlva szédületes hangulat lett. Tényleg csak az újdonság igénye miatt elhangzott egy-két szösszenet a –már kész, de pihentetett – cd-ről, majd a csíra állapotban lévő musicalből is idézetek. Ebben két kiváló vendégünk volt segítségünkre: a Rock Színházból jól ismert Nagy Anikó és – már szinte természetesen – Dunai Tamás. Nagy muzikalitással és dinamikával előadott duettjük nem volt elég egyszer. Előre vetült, hogy ez a leendő darab slágere lehet. A továbbiakban nem kellett sokat küszködni a hangulat szinten tartásával. Szeptemberben folyt. Köv.

Átköltöztünk gyorsan a Nemzeti Színházba, mert Pünkösd utáni kedden ott léptünk fel, a tánc világnapján. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy mi a Purimmal voltunk érintettek.  Megint megcsodálhattuk a hazánkban egyedülálló színpadi technikát. Egy ilyen nagyszabású rendezvény után én kicsit megroggyanok attól, ami pár nap múltán várt ránk.

A következő fellépésünkön helyükre kerültek a hangok. A Bakáts téren a templom előtti színpadon mindig ragyogó koncertek születnek. Az égiek is velünk voltak ezen a kellemes júniusi vasárnap estén.

Másnap leköltöztünk Egerbe. Természetesen abból a célból, hogy – az Agria Játékok keretén belül – második nyári bemutatóját élje meg a Hegedűs a háztetőn. Ez négynapi próba után meg is történt, hasonló sikerrel, mintegy évvel előbb.

A következő nap kicsit sűrűbbre sikerült. Délután értünk jött egy mikrobusz, ami visszavitt minket a fővárosba, de nem haza. Egyenesen az Üllői úti Fradi pályára.

Nem is kérdeztem, hogy mi a rendezvény, kik lesznek még? Hatalmas színpad volt, hatalmas hangerő. Azt nagyon élveztem. A hangfalak előtt szabályosan, fegyelmezetten 45 fokos szögben dőltek a fűszálak. Minden nagyon gyorsan zajlott. Az érkezésünk, a beállásunk, a kávé, a koncert, a visszautunk, és hipp-hopp azon kaptuk magunkat, hogy megint Egerben kísérjük Haumann Pétert, amint arról énekel, hogy mi lenne, ha gazdag lenne.

Ezután a hétvége után rövid szünet következett a líceumi előadásokat illetően, így hazatértünk. Ez a néhány nap épp elegendő volt ahhoz, hogy elehet tegyünk két kecskeméti felkérésünknek.  Érdekes módon nem volt közük egymáshoz. Az első a sportcentrum területén zajlott, valamilyen városi rendezvény lehetett. Telepített színpad, telepített nézőtér, padok, sátrak, nagyon laza. Itt is csak egy részt kellett játszanunk, nem volt túl megerőltető. Kellemes volt.

A hírös város évek óta otthont ad egy nemzetközi ifjúsági zenei fesztiválnak. Egy hétig róluk szól az élet. Minden estét meghívott művészek zárnak a Városháza előtti tér nagyszínpadán. Nos, évek óra ott a BKB is fel szokott lépni. Jó látni, amint a fél város kint van a téren meg a sétálóutcában, és ennek a fele pedig szorong a színpad előtt. Majdnem szabályos derékszöget (megmértem, forráspont közeli 98 fokot) írtunk le az M5, M3 autópályán, ugyanis tüstént visszatértünk Egerbe. Még 4 Hegedűs előadás várt ránk. Azt hiszem, nem árulok el titkot, de az egyiket olyan özönvíz mosta el, hogy egyesek látni vélték Noét a bárkájával, menteni a menthetőt. Esőnap lévén mi nem sirattuk el az estét, de nagyon kedves barátaink maradtak hoppon. Többek között a Németországban élő kiváló hegedűművész Liener György és felesége.

Gyuri a Müncheni Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertmestere, neje Éva, operaénekesnő. Direkt a mi kedvünkért utaztak Egerbe, így másnap a szállodában reggeli után csalódottan búcsúzkodtunk. Viszont személyük – egy késő őszi müncheni akció révén – újfent szóba fog kerülni.

Átestünk még egy dolgos napon is. Szerencsére a Diósgyőri Vár nem volt túl messze, így eleget tehettünk Gryllus Daniék kedves meghívásának. Immár másodízben léptünk színpadra a Kaláka Fesztiválon. Ezeken hihetetlen jó hangulat van mindig, de nekünk megint rohannunk kellett. Az ember lejátszik, esetleg megiszik egy pofa sört, belehallgat másik produkciókba, elbeszélget kollégákkal, ám minket várt az esti előadás. Vigaszul gyönyörű idő és teltház volt. (Gyuriék meg hazamentek. Kár.)

Még egy apró epizód azokból a napokból. Már említettem, hogy kb. négy éve folyamatosan kattogott körülöttünk egy kamera. Így készült a portréfilm – földön, vízen, levegőben.

Péterffy András rendező és Nagy Ernő operatőr nagyon szorgalmasan dolgoztak. Az egész forgatás szellemi anjya, – a new yorki producer asszony – Vittoria de Bruin, egyik reggeli után kávézni hívott minket a teraszra, hogy egyúttal be is mutasson nekünk valakit. Le is telepedett mellénk egy fiatalember. Hosszabb külföldi csavargás után hazatért filmrendező - Novák Emil – volt. Ez a vonalkésőbb folytatódik és világos lesz minden.

Végül befejeztük az egri „nyaralást”. Nagyon szerettük.

Visszaköltöztünk a fővárosba, és 24 órán belül egy újabb zseniális helyszínt ismertünk meg. Véletlen lehetett, hogy ez idáig elkerültük egymást. A leg-leg belváros, V. kerület, Kecskeméti utca, Petőfi Irodalmi Múzeum belső kertje! Nagyon jó.Tele is volt. Már-már kezdett olyan hangulat lenni, mint a Vajdah…..Tudják?

És arra mit mondhatnék, hogy a következő koncertet a Hilton Hotel Dominikánus Udvarán játszottuk?  Szinte semmi újat. Már tavaly is dicsértem. Rengetegen voltak, köztük sok külföldi. Némelyek úgy ültek a falbemélyedésben, mint valami északi fekvésű muzikális moha. Nagyon kellemes. Éjszakába nyúló – este volt.

A néhány sorral előbb elhagyott vonal most becsatlakozik. Történt ugyanis, hogy egy hétköznap délben – a Kazinczy utcában található – Szimpla udvar nevű vendéglátóhelyre voltunk hivatalosak. Nem igazán kávézni, hanem hangszerestől, puccban-parádéban. Manapság divat, hogy néhány fiatal összeáll, kibérelnek egy bontásra ítélt öreg házat és presszót, sörözőt, étteremet nyitnak. Ez addig tart, amíg nem jön a dózer. Én bírom. A Szimpla is ilyen hely. Megérkezvén egy komplett stáb várt minket. Kamerák, reflektorok, fodrász, sminkes, Vittoria és az egész csapat élén Novák Emil. Sötétedésig folyt a munka, játszottunk, voltak riportok, lazább beszélgetések, stb.

Ezzel tulajdonképpen elindult egy második film. Megrendelője a német ZDF/ARTE tv-csatorna volt. Ekkor kezdett világossá válni, hogy Péterffy Andrásék leváltak Vittoriától, hogy miért, nem tudom. Később megesküdtek: a 4 éven át forgatott filmjüket mindenképp befejezik. Már vagy 50 órányi anyaguk volt.  Én se hagynám.

Az elkövetkező jó pár nap – ha lehetek szubjektív – számomra nagyon kedves periódus volt.

Dátum szerint pontosan augusztus 2-án elköltöztünk az új lakásba. Mint a Kuzmics.

Ez csak nekem érdekes, meg az is, hogy két nap elteltével zenekarunk elutazott Olaszországba. Mikrobuszunk szinte kimenekített a dobozok közül. A Dolomitokból kiérve kezdett megcsapni a régóta szeretett mediterrán illat. Simán megérkeztünk Caorleba. Ez szerintem az északi Adria leghangulatosabb kis üdülőhelye. Mestre, Bibione nekem kicsit paneles szoc-reál, Lignano középutas, Caorle macskaköves óvárosával nekem bejön. Ennyire optimális helyzet ritkán adódik, amikor pozitív dolgok próbálnak egymásra licitálni. Tengerpart, szálloda, lubickolás, dagonyázás, sörözés a parton egész délután. Azután a vacsora után én nem engednék dolgozni senkit. Pedig mi tulajdonképpen azért mentünk. Az sem lett gond. A koncert is gyönyörűen belesimult az idilli képbe. Helyszíne a parti sétányból nyíló kis tér volt, ami sötétedésre gyakorlatilag zsúfolásig megtelt. Perceken belül egy kétórás fieszta vette kezdetét. Elsőnek egy laza Freilex-szel elnyomtuk a tenger morajlását, azután ment minden, mint a karikacsapás.

Azt hiszem, nem árulok el titkot, hogy a sétányon táncoltak. Nagy siker és felhőtlen este volt. A szó meteorológiai értelmében is. Olasz barátaink rengeteg cd-nket megvették ismét, pedig nem is esett az eső. Ugye, érthető a hanghordozónk és a csapadék közötti összefüggés?

Sokára ürült ki a környék. Eufórikus hétvége volt. Én néha annyira boldog voltam, hogy –mint Leonnal Stockholmban – madarat lehetett fogatni velem. Szemtanúk szerint egy édesvízi gácsérral és egy csapat sirállyal próbálkoztam is, de elrepültek. Mindegy. Hazafelé megállapítottuk, hogy ilyen buliból kellene minden hónapban egy. Vagy kettő.

Hazatértünk, és szerencsére az - előbbiekben taglalt – kellemesen fülledt, érzéki, nyáresti hangulat napok múltán visszaköszönt. Egyetlen szó a magyarázat: Vajdahunyadvár! (Örök nagy kedvencem.)

Minden a megszokott rendben zajlott. Talán egy új színfolt tette izgalmasabbá az estét. Novák Emil és csapata bekamerázta a terepet. Még a színpadra is jutott egy fahrt (az a sínen mozgó). Igen, Vittoria német filmje készült. Később láttuk, hogy nagyon jó snittek kerekedtek a koncertről. Nem volt nehéz.

Szinte egy puzzle-játék egyik elemeként csatlakozott a sorozathoz a váci fellépésünk. A Városháza udvara kiváló helyszín. Az azt dugig megtöltő közönség nagy szeretettel, érdeklődéssel fogadott és még nagyobb ovációval búcsúztatott minket.

Reméljük, nem csak kétszer voltunk ott. Először és utoljára.

Ezek után következetett szeptember elseje. A Dohány utcai zsinagógában annyian lehettek, mint Caorleben, A Vajdahunyadvárban és Vácott együttvéve. Ezzel arányosan kamera is sok volt. Persze, ennek köze nem volt a nézőszámhoz, csak – egymástól függetlenül – három stáb is felvonult. Forgattak Andrásék, Emilék Vittoria német filmjéhez és természetesen az MTV. Később ez utóbbi anyaga szolgált az első BKB-dvd alapjául. Szóval bármerre kuksizott az ember, mindenütt egy nagy objektív nézett vissza. A földszinten a középső járásban, oldalt és leghátul, az első emeleten – beleértve a két szószéket is – naná, hogy a karzaton is. Jutott egy a színpad ajtajába is. Annak kettős funkciója volt. Az első, hogy hátulról vegye a zenekart, és elölről pásztázza a közönséget. A második, hogy az állvány lábán jól átessünk. Mindkettőnek ragyogóan megfelelt. Így együtt az egész nagyon izgalmas volt. Azt hiszem, senki nem mondhatta el, hogy korán ért haza. És pláne nem csalódottan.

Mindössze kettőt aludtunk, és hasonló élményekben volt részünk, ezúttal Pécsett.

Csak annyira volt kisebb léptékű a dolog, amennyivel kevesebben férnek be az egyik helyszínre, mint a másikba. De a zsúfolt házzal itt sem volt baj. A hangulattal sem. Az öltözőben – jól feldobottan – már arra is gondolhattunk, hogy mi zárja le ezt a szép estét méltóképpen? Egyértelmű. Egy zengővárkonyi sertésborda a 6-os út mellett.

Megint egy szabadnapunk lett. Elvileg maradhattunk volna Pécsen, mert péntekhez képest vasárnap déli szomszédunkhoz látogattunk. Úticélunk Subotica, az én olvasatomba Szabadka volt. Meghívóink magyarajkúak voltak, de a levegőbe belehallgatva kiderült, hogy többnemzetiségű közönség várt minket. Szép számmal. Akkoriban sok rosszat hallottunk különböző etnikai attrocitásokról, utcai verekedésekről, de ez az este gond nélkül, „békés tombolással” végződött. És még nem volt vége. Vendéglátóink úgy érezték, hogy éhgyomorral elindulni elég snassz dolog. Megérdemelt vacsoránkat a sétálóutca egyik elegáns éttermében költöttük el. Hát kérem, az egy kulináris élmény volt. Nincs most rá idő, hogy a szerb konyha felvonultatott remekeit részletezzem, de padlót fogtunk. Ilyenkor jó, hogy nem kell vezetnünk.

Még nyelvgyökünkön éreztük a scsebabscsicsa ízét, de már egy régi-új feladat talált ránk. Ezzel lépett újra életünkbe Kerényi Imre. A Színművészeti Egyetem végzős musical-osztályával készült bemutatni egy darabot, és ehhez kérte a BKB közreműködését. Előrebocsátotta, hogy nemleges válasz esetén nincs harag, és a gázsiból nem veszünk sarokházat. Őszintén. (Később kiderült, hogy torta formájában több tálcányit is adtak érte.) Mindannyiunk egyértelmű válasza volt: IGEN. Imrének nagyon sokat köszönhetünk, és megtisztelő, hogy ennyi év után is megbízik bennünk. Ezek után elárulom a készülő vizsgaelőadás címét. Nem viccelek: Hegedűs a háztetőn. Úgy látszik, ezzel a színdarabbal már összenőttünk. A színészpalánták igazán tehetségesek voltak, és bízvást állíthatom, hogy ez a premier is fergeteges sikert aratott. Az azt követő előadások is. Mindez az Ódry Színpadon történt. Folyt. Köv.

Régóta várt pillanat jött el végre.

Mikrobuszban ültünk, és egy szeptember végi reggelen Hollandiába utaztunk. Thassy ezúttal a Kelzmer szvit kapcsán szervezett turnét. A kezdeti tárgyalások során egy bibi csúszott a dologba. Ő úgy szerette volna megvenni a produkciót, ahogy a Zeneakadémián látta, hallotta. Viszont mikor tudomására jutott, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar fellépti díja, dobott egy hátast. Felépülése után új megoldás született. A Holland Filharmonikusok tagjaiból alakult csapat lett az est másik közreműködője.

A dolog úgy indult, hogy az amszterdami Concertgebouw-ban adtunk egy koncertet, majd beköltöztünk – évek óta imádott - hollandiai otthonunkba, a Het Grote Boss-ba, azaz a Nagy Erdőbe. Itt a sok kiszolgálóegység között egy nagy bálterem is található, ami napokig a próbák helyszínéül szolgált. Nyilvánvaló, hogy mi helyzeti előnyben voltunk, mert ismertük a szvitet. Holland kollégáink – bár időben megkapták kottáikat, kóstolgatták a műfajt. Mondhatni, nehéz szülés volt. Időnként az is eszünkbe jutott, hogy az LFKZ nem véletlenül világhírű. A műsor a szokásos volt: első részben klezmer koncert, szünet után szvit. Meggyőződésem, hogy ez sokat segített az ügyben. Amíg mi az első részt játszottuk, kamarás barátaink a takarásból, vagy akár a nézőtérről figyelték, hallgatták az eseményeket. Valamilyen energiaátvitel kezdhetett működésbe lépni, mert a szünet után a szvit úgy szólalt meg, mint a próbákon soha. Ezzel újfent elindult egy sikerszéria.

A szvit az újdonság erejével hatott a közönség soraiban minden áldott este, és a ráadást (ráadásokat) ezúttal is állva tapsolták végig. Ez kb. két és fél hétig tartott, mikor a turné első felét befejeztük. Novemberi viszontlátással elbúcsúztunk, és hazatértünk.

Jó kis 2-részes koncertet adtunk a Petőfi Csarnokban. Hasonlóan, pár nap múlva Pozsonyban is. A Belvárosi Színház – főleg magyarajkú –közönsége nagy szeretettel fogadott.

Egy rakás Hegedűs következett. Jópofa volt: hol a Madáchban, hol az Ódryn.

November elején megint egy számunkra még ismeretlen helyszínen léptünk fel. Rákoskeresztúron a Dózsa Művelődési Ház hasonlóan kellemes emlék marad, mint előzőleg az újpesti volt.

Ezután izgatottan pakoltunk, irány München.

Az ember előre nem is kapizsgálja, hogy mi minden élmény vár rá. Ez 120 százalékos kaland volt. Itt térnek vissza a történetbe Liener Gyuriék (akiknek elázott a Hegedűsük Egerben). Lelkünkre kötötték, hogy a koncert előtti este náluk vacsora. Így is történt. Röviden.

A város aglomerációjában csodás ház, elő- és hátsó kert. Kandalló, meg minden. A vacsora plusz egy gépelt oldalt igényelne. Ha valaki igazi pompás magyar pálinkát és bort szeretne inni, kopogjon be Gyuriékhoz. Egyszerűen félelmetes volt minden. Rossz volt, hogy egyszer csak el kellett jönni.

Ehhez mérten a másnap is csuda volt. A koncertünk abban a híres Gasteigben került megrendezésre, ahol már egyszer győztünk.

Ezúttal sem történt másképp. Már a szünet előtt érezni lehetett, hogy miképpen fog végződni az esemény. Az utolsó hangok becsengésekor ezer néző pattant föl, és állva, tombolva követelte még a jussát. Megkapták. Ennyi torokból hallani, hogy „Zugabe”, nagyon meggyőző. Percek múlva az öltözők folyosója úgy nézett ki, mint egy gimnázium nagyszünetben. Zizegtek a tollak az autogramok ürügyén, de elnyomták a hangos „gratuliere” kiáltások. Egyszóval extatikus percek voltak, miután átöltözhettünk. És mi kis naivan azt hittük, hogy már vége. Pedig dehogy. Vendéglátóink közölték, hogy buszunk maradhat egyelőre a Gasteig garázsában, mert mi egy 3-5 perces séta keretében átmegyünk valahova. Fogalmunk nem volt, hogy hova. Akkor kezdtük kapizsgálni a dolgot, mikor egy nagy díszes térre értünk, majd pedig beléptünk a Városháza vörös-szőnyeges lépcsőházába. Az első emeleti díszterem maga is egy tanulmány. Amerre néz az ember, finom fafaragás és arany. Véletlenül szabadon maradt helyekre azért jutott egy pár híres festmény. Szóval…

Belépve hangos üdvrivalgás és taps fogadott bennünket. Tele volt a terem hoch elegáns hölgyekkel és urakkal. Mikor csend lett, a polgármester úr mondott egy párperces beszédet, amiben egekig magasztalta aznap esti koncertélményét. Egyszóval kis zenekarunkat. Hát, az elején nagyon jól tud esni. Hamarosan következtek a kaviáros szendvicshegyek és a hét nyelven beszélő vörösborok. Persze - hely szelleméhez híven –sörök is.

Nehéz szavakba önteni azt a hangulatot, ami perzselt a teremben.

Végül egy szónak is száz a vége: München polgármestere igen pazar, felejthetetlen fogadást rendezett a BKB tiszteletére. Roppant megtisztelő volt. Sajnos ritkán adódik az embernek ilyen fantasztikus 48 órája.

Mire visszatértünk Budapestre, november második felében jártunk.

Különösebb izgalmak nélkül volt két fellépésünk a Thália Színházban, majd ezeket követően egy Hegedűs várt ránk az Ódry Színpadon. Na, azt az előadást megemlegettük. Történt ugyanis, hogy balesettel zárult az este. Minden ment, szokásos szép siker, tapsrend. Tudni kell, hogy a második felvonás végére hihetetlen kupi tud kialakulni a színpad mindkét oldalán. Esetünkben Tevje tejes-szekere volt útban, a sötétben. Színültig vasból készült. Mikor futottunk ki meghajolni, szegény Tamás Gabi „letérdelte” a kocsi bal hátsó sarkát. Még valahogy kivánszorgott, de 1 perc múlva olyan bucira dagadt a térde, mint egy túlértékelt fonottkalács. Később az orvos azt mondta: feküdni, feküdni, feküdni. Ettől vált izgalmassá a dolog.

Ez az egész vasárnap este történt, ehhez képest kedden reggel indultunk vissza Hollandiába, befejezni a félbehagyott turnét.

Relatíve elég idő telt el a redukált létszámú műsor kitalálásával. Ha egy futballistát kiállítanak, a többiek még maradnak tízen. De hétből hat, az kemény. Sokszor Gabi – ágyban gyógyulgatva – nem is sejtette, mennyire hiányzik.

Keményen megdolgoztunk a pénzünkért, de végül sikeresen zártuk ezt a nehéz időszakot. A holland publikum a szvitet is megkedvelte.

Még szerencse, hogy nem maradt sok időnk szipogni, mert december 7-én az Uránia moziba várták az együttest. Végre – sok év és sok forgatás után – bemutatták filmünket. Hivatalosan is elkészült a Yiddishe Blues.

Jó volt kívülről látni az életünket. Nekem tetszett. Bravo András és Ernő.

Tamás Gabi lassan felgyógyult. A három egymást követő Ódry előadáson úgy lépkedtünk, mint aki tojáson jár. Nem is sérült meg senki. Szükség is volt mindenkire, mert még kedvenc helyünk várt ránk. Az újpesti „Ady koncert”’ megint hozta a formát. Sok ilyet!

Már csak két buli maradt az évre. Olyan, ami már volt karácsony után tavaly is. A Danubius Hoteles. Ezúttal Sopronban és Bükfürdőn „nyaraltunk”. Na jó, egy-egy órát játszottunk is.

És lám-lám, már vége is az évnek, Elég mozgalmasra sikerült. Ha ennyi dolog lenne a jövőben is, már jó.

Ennek szellemében BUÉK!