2001

Önmagunk ismételgetésének tűnhet, hogy hat Hegedűs volt első megmozdulásunk, de újabb izgalmak is vártak még januárban. Nem lehet probléma, ha egy születésnapi köszöntő kicsúszik a nyolc napból. 27-én még mindig a tízéves évfordulónkat ünnepelhettük a Liszt Ferenc Kamarazenekar szeretetteljes támogatásával. Az előző koncert sikerén felbuzdulva ugyanazzal a műsorral, a Zeneakadémián.

Szerencsére jó időben kiderült, hogy megint helyszűkében leszünk, ezért a plakátok már ezzel a plusz szöveggel jelentek meg: Klezmer az éjszakában. A második koncert nézőit éjjel 11-re vártuk. A Klezmer szvit mind a két teltházból ugyanazt a reakciót váltotta ki, mint az előző évben. Egyszóval a két zenekar ismét hatalmas sikert aratott.

Talán hihetetlenül hangzik, hogy két Purim és hat Hegedűs előadással folytattuk. Az a javaslat született, hogy e két darabot már csak valami különleges történés esetén említsük, mert annyira a mindennapi életünk részeivé váltak, hogy kétsoronként kellene a címüket leírni. Lám, az első alkalom máris aktuálissá vált. Holland menedzserünk korábban Budapesten tartózkodott. Természetesen mi már beszámoltunk neki az új kooprodukciónkról a Győri Balettel, így megnézett egy előadást. El volt ragadtatva. Izgalmasnak találta a balettet, a BKB név -elmondása szerint- már garancia Hollandiában. Így a Theaterbüro Schmid szerződését napokon belül elküldte Kiss Jánosnak.

Tehát az 2001 március-áprilisára szólt, két részre bontva. Mi előre kiutaztunk, és négy koncerttel indítottuk a turnét. Majd jöttek a győriek is, és az első etapban 13 Purimot adtunk elő a továbbra is lelkes holland közönségnek. Nagyon jó, nyugodt turné volt. Szállásunk a régi. Balettes barátaink párás szemmel köszönték meg -évekkel azelőtti- ötletünket, amitől ők is ott lakhattak, ahol mi már évek óta. Erre tényleg visszatérünk.

Több okból kellett hazatérnünk. A megegyezés szerint nem nevezzük meg, de egyet játszottunk Győrben, négyet a Madáchban. Az igazi ok azonban harmadik amerikai utunk volt. Április 18-án, Amszterdam és Memphis érintésével Alabama egyik nagyvárosába, Birminghambe repültünk. A választott útvonal azért lényeges, mert az amszterdami retúr-jegyünk később nagyon jól jött.

A memphisi reptéren történtek megérnek egy pár sort. Szerény pályafutásunk alatt a zenekari utakon túl is- körberepkedtük bolygónk légkörét, a Távol-Kelettől Dél-Amerikáig, de ilyet még senki nem látott. Egy hosszú repülés után egy dohányzó ember -miután jól nevelt- elindul és megkeresi az újabban egyre ritkábban kijelölt helyet. Mi -négyen- is így tettünk. Minden folyosóra, kávézóba, sörözőbe bekukkantottunk, hiába. Már vagy három Váci utcányit sétáltunk, mire végre kiértünk fő be- illetve kijárathoz. A plussz 20 perces andalgás után sorban kattantak az öngyújtők, mire füttyszó hallatszott. Egy másfél mázsás egyenruhás közterület-fenntartó volt a sípoló, aki a feje fölötti táblára mutatott. Ezen a következő szöveg állt: "a bejárat 15 méteres körzetében dohányzó 50 dollár bün- tetéssel sújtható". Kérdő tekintetünkre válaszként a kövér a szemközti járda- szigetre bökött. Odaérve nem hittünk a szemünknek. Vastag kék csíkkal keretezve egy kb. 8X4 m-es területet találtunk. A betonra -szintén kékkel- festve ez állt: smoker area. Azaz dohányzásra kijelölt terület. Mindez már kint volt. Az utcán! Rövid eszmecserét folytattunk a szabad országokról, a demokráciáról, a személyi jogokról, de nekünk menni kellett, mert a 41-es beszállóhelytől 20 percnyire voltunk. Az eset epizódként megmaradt bennünk, de Birminghambe érve már nem fog-lalkoztunk vele. Ott néhány csodás, laza nap várt ránk.

Egy lelkes team -köztük Magyar Kálmán, New Yersey-ben élő hazánkfia- elhatározta, hogy kicsi hazánk jó hírét kelti ebben a déli államban. Voltak kiállítások, volt operett magyar karmesterrel és primadonnával, és a nagy városi parkban egy több napos street-fesztivál.

Ezen felléptek bábszínházasok, néptáncosok, egy hamísítatlan széki zenekar Erdélyből. Volt magyar konyha és bor, a liget fái között pedig piros-fehér-zöld luftballonok és zászlócskák lobogtak a szélben napokon keresztül. Népművészek ragadtatták el az arra járókat. Állandó mozgásban volt az egész park. Hömpölygött a tömeg. Valóban egy mini Hungary költözött a város központjába. Nekünk több fellépésünk volt a park nagyszínpadán, volt olyan nap, hogy kettő is. Koncertjeinkre rendre tele lett a környék, igazi fesztivál hangulat volt. Ha hangszerrel a kézben lehetne madarat fogni, mi fogtunk volna. Kelendőek lettek a CD-ink és a feliratos pólóink. A közbenső időkben éltük egy látogató életét. Megnéztük a többi magyar produkciót, ettünk, ittunk és gyönyörű tavaszi időnk volt. A Mexikói-öböl ide mindössze 170 mérföld. Ha tehetnénk, ilyen munkát rendelnénk magunknak minden hónapban legalább egyet. Ezt a több napos idillt egy pompás búcsúvacsora tetőzte be, amin még nem sejtettük, hogy néhány óra múlva negatív izgalmakban lesz részünk.

Elindultunk a Birmingham-Memphis járattal, ami kb. egy óra. Az első fél teljesen rendben telt, lassan tisztán kibontakozott a Missisippi széles kék csíkja. Aztán egyik pillanatról a másikra jött a baj, mint derült égből a villámcsapás. Igen, az volt, derült égből villámcsapás. Csapások. Gépünk teljes sötétségbe burkolózott, vízszintes és függőleges villámok csapkodtak minden irányból. Másodpercenként kettő. A tornádószerű szélben a repülő úgy viselkedett, mint egy hitvány kis papírsárkány, amit a gyerekek eregetnek. Tisztán hallhatóan recsegtek a szárnyak, a végükön folyton égő lámpa nem volt látható. Az ellátás is akadozott, a stewardesek eltűntek. Ilyenkor nekik is kötelező a becsatolás. Érdekes módon senki sem sikoltozott, nem volt hiszti, hanem döbbent csend ülte meg az egész kabint. Hosszú percekig komoly veszélyben forgott holland turnénk folytatása. Ember nem mondja meg, hogy értünk földet, valószínű a navigáció megszokott csodája lehetett. Örültünk, hogy megúsztuk, mert így kaptunk egy esélyt felhasználni amszterdami retúr-jegyünket.

Ezek után a napfelkelte az Atlanti-óceán fölött olyan volt, mintha negyed 7-kor áteveznénk Almádiból Siófokra. Időközben a balettkar is visszaérkezett Hollandiába, így szépen befejezhettük a félbeszakított Purim turnét. Ngyon sikeres előadások voltak. Az utolsó -18.- után Thassy egytől-egyig mindenkit ajándékcsomaggal lepett meg. Ezt támasztották alá határozott célzásai a következő évi BKB turnéról. Siker ide, siker oda, vártuk már a hazatérést, mert idő közben május lett.

Lassan két éve -pont 2 éve- koptattuk már mi is a Győri Nemzeti Színház színpadának deszkáit. Érezhetően megkedvelték együttesünket a városban és környékén. Így elérkezett az idő, hogy megkapjuk egy önálló koncert lehetőségét. Ez azért volt szerencsés, mert a közönség már számtalanszor találkozott velünk, de igazi arcunkat csak a május 16-i koncertünkön ismerhette meg. Júniusban nagyszabású musical-fesztivált rendeztek a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Itt az országban aktuálisan színen lévő darabok szinte mind bemutatásra kerültek. Természetesen köztük volt a "Hegedűs a háztetőn" is. Tisztán látszott,milyen gondtalanul folyt az együttműködés neves alkotópartne-rünkkel (Madách Színház, Győri Balett), így nagyon érett már egy új találkozás a Liszt Ferenc Kamarazenekarral. Ez meg is történt a Rádió 22-es stúdiójában, ahol végre szalagra került a Klezmer Szvit. Az emberben működő pavlovi reflex révén a tételek végén nagyon hiányzott a zsúfolt Zeneakadémia közönsége. De ami késik, nem múlik.

Nagyon eredei ötlet a - a Nemcsák Károly és barátai által kitalált - Színészek Világjátéka. Felkértek, tehát nagy örömmel léptünk fel ezen a rendezvényen is, a Népstadion területén.

Az ezt követő Budai parkszínpadi koncertünknek ezúttal semmilyen ünnepi apropója nem volt. Illetve mégis. Találkozás a -külföldi turnék miatt, önhibánkon kívül "elhanyagolt" - hazai közönséggel. Ugyanebben segített az újonnan induló Budavári Nyár sorozata. Ezen hat alkalommal, hetenként léptünk fel, nívós hazai és külföldi előadók, zenekarok mellett. Molnár Ernő -az esemény szellemi atyja- erős ráérzéssel találta meg helyszínül a Hadtörténeti Múzeum udvarát. Természetesen nagy százalékban külföldiek is odalátogattak. Könnyekig hatódtunk, mikor a szünetben hollandok jöttek az öltözőbe kezet rázni, és percre pontosan elmesélték, hogy hol és mikor láttak minket odakint. Ők is megerősíttek abban a hitünkben, hogy szívesen látnak minket a tulipánok hazájában.

Az első és második, illetve a harmadik és negyedik Budavár közötti hétvégéket egy jópofa epizód szakította meg. Franciaországban kellett turnéznunk, két részletben. Történt ugyanis, hogy - főleg a szakmában jó nevet szerzett francia rendező - Tony Gatlif elkezdte forgatni új filmjét, melynek címe "Swing" volt. Saját bevallása szerint hónapokig érdeklődött , CD-ket hallgatott, keresgélt az interneten, mert egy klezmer zenekarra volt feltétlenül szüksége.Így talált rá végre a BKB-re.

Így hát ismét elkezdtünk buszozni és repülgetni. Ez az út nem jött volna létre, ha bármelyikőnkben mély nyomot hagy a memphisi kaland. De mi zokszó nélkül gépre szálltunk. Zürichben egy gyönyörű panoráma társasbusz várt. A sofőrnek bemondtuk a jelszót: Swing. Ettől rögtön elvitt minket Strassbourgba. Ott egy szálloda terszának éttermében vártak, persze ebéddel. Itt kezdetét vette egyben a gasztronómiai kirándulás is. A fogások és sörök közben - a rendezővel az élen - lassan az egész leendő stáb jött és bemutatkozott. Némi sikerrel a mi neveinket is sikerült elsajátítaniuk. Ez így szólt: " Hello, Férenc, hello, Izsdvan, hello, Gabór." A kávé után egy nagyon nagy busz levitt minket a déli irányba, 2-3 órányira, a Vogézek festői lankái közé. Senki ne kérdezze, milyen település mellé érkeztünk, mert nincs jelentősége. Az erdős domb tetején állt egy szállo-da, a hozzá tartozó közeli étteremmel. Ott volt a főhadiszállás, meg a szállás. El is kezdtük a forgatást egy pompás vacsora keretében. Itt a stáb másik - még általunk nem ismert - fele is megtanulta a nevünket. Kollégáonk is voltak. Énekesek, flamenco gitárosok, egy francia gitáregyüttes, akik méltó követői a Gipsy Kings révén fémjelzett műfajnak és egy mindentudó félvér hastáncosnő. Vacsora után az az ötlet született, hogy mindenki fogja meg az italát és hangszerestől vonuljunk le a - már kiürített - pincesörözőbe. Előbb ez játszott, utána az játszott, aztán együtt, végül egy hajnalig tartó önfeledt jam-session alakult ki a dologból. Tony rózsaszínbe hajló szemekkel boldogan vezényelt. Fel sem tűnt, hogy itt-ott térmikrofonok lógnak. A szomszédos helyiségben az egész éjszakát rögzítették. Egy idő után már csak hangról ismertük meg egymást, olyan füst volt. Hát ez nem is Amerika! A reggelivel nagyon kellett igyekezni, mert nemsokára ebéddel vártak. Délután ugyanott, a sörözőben felvették néhány számunkat. Kiderült, hogy CD-n megjelent anyag nekik nem felel meg, inkább olyan "ahogy esik, úgy puffan" verziót szeretnének. Hát tessék. Mikor elkészültünk, szóltak, hogy pakoljunk össze, mert nemsokára vacsorázunk. A több fogásos francia menü ismét nem okozott csalódást. Megdolgoztunk érte, ugyan eddig még nem is láttunk kamerát. Másnap nem kellett kerülnünk, a busz egyenesen Zürichbe vitt, ahonnan hazarepültünk.

Kellett is, mert két koncert várt a Várban, és egy új helyszínen egy harmadik. Ez a Vajdahunyadvára. Egyszerűen zseniális. Történelmi falak, tipikus nyáresti hangulat, a kerengővel szemben lévő beugróba telepített színpad és széksorok mind-mind egy jó buli esélyeit erősítik. Az is lett. Rengetegen voltak. Lehet mondani, hogy még a bokrok alatt is ültek, a Jáki kápolna lépcsői pót-széksorként működtek. A jobbra hátul ücsörgő Anonymus feljegyzései is tanúsít-hatják, hogy milyen csodálatos este volt. Gyakran előfordul, hogy nincs idő ezen ujjongani. Ez is ilyen eset volt. Rögtön onnan a színpadtól indult egy mikrobusz, hogy a hangszereinket visszaszállítsa Franciaországba. Mi pedig ismét Ferihegyen találtuk magunkat korán reggel. Egy másik lehetőség adódott. Ezúttal Párizsba repültünk, majd egy belföldi járattal Strassbourgba. Onnan már ismerős volt a buszos út a Volgézekbe.

A stáb nagy szeretettel fogadott minket ismét. A rendszeres nagy étkezések említése innentől feleslegessé válik. Pedig voltak.

A következő napi programot illetően azt ajánlották, hogy menjünk el kirándulni. Ezt szívesen teszi az ember, ha még fizetnek is érte. Ők azt várták, hogy besötétedjen. Mivel ebben nem tudtunk segíteni, tényleg kirándultunk. Furcsállottuk, hogy a vacsorához egy alagsori étterembe terítettek. Később kiderült, hogy jó filmesekhez méltóan az éttermet "szétverték" . Mindenhol lámpák, kábelek, mikrofonok, kamerák. Sminkesek rohangáltak a púderjukkal, spirálfüzetes asszisztensek próbáltak némi rendet tartani. Nem volt könnyű. A bár végig nyitva tartott, mert a résztvevő összes szereplőnek egy dolga volt: korra, nemre, nemzetiségre való tekintet nélkül mulatni. Itt képben is megjelent az, ami a legelső nap már hangban is létrejött. Gatlif mester nagy improvizatőr. Egész éjjel tartott " az ereszd el a hajamat" hangulat, és most már képben is voltunk. Azért hosszú órák múltán nem volt rossz elválni hangszereinktől. Számunkra a munka dandárját az utolsó forgatási nap jelentette. Egész nap esett. Mi a lepusztított vacsoraasztalnál várakoztunk, hogy egy busz a külső forgatási helyre vigyen. Vitt is. Nem túl messze egy mezőre, ahol generátorok által fejlesztett fényárban úszott a sáros környék. Ott volt mindenki, az összes zenész is. Csak egyre kellett vigyázni, hogy hangszer ne lássa kárát az eseménynek. Erre a filmesek is gondosan ügyeltetk. Több órás muzikális sárdagasztás kezdődött. Egy volt a lényeg, a forgatókönyv szerint mindenki boldog és mulat. Az utolsó nedves fűszál mögött is volt egy muzsikus. Legalább 3-4 kameraállásból kellett mulatni. Nem tudni mitől,de Tony egyszercsak leállította a kamerákat és elégedetten megköszönte mindenkinek a munkát. Nyilván az történt, amit elképzelt. A továbbiak felgyorsítva: hangszerek a mikrobusszal vissza, gyors alvás, busz, Strassbourg, repülő, Párizs, repülő, Budapest, lassú alvás.

Azóta a filmet bemutatták, zenéje megjelent CD-n. Boldog napok voltak.

Talán nem újdonság, hogy Budavár koncertek következtek, meg egy a Kongresszusi Központban.

Szeptember elején Finnországba utaztunk. Helsinki rendezett egy többnapos nemzetközi klezmer fesztivált. Ez nekünk két okból is érdekes volt. Az első maga a meghívás, a megmérettetés. Hogyan fogadják a mi zenénket fenn északon? A másik az az amerikai zenekar, amelyről már a Petőfi Csarnok kapcsán említés történt. Ugyanis a fesztivál zárásaként egy napra kerültünk. Mi délután háromkor, ők este hét órás kezdéssel. Nekünk mi problémánk lehetett? Mikor az erkély lépcsőin is ültek, és lelkesen végigtapsolták már az első részt is. Szünetben a színpad mögötti büfébe vonultunk egy kávéra és elszívni egy nyugtató szivarkát. Egy riadt kis szőke hölgy rontott be és közölte, hogy - bár tábla nem tiltja - többen nem helyeslik ebbéli tevékenységünket. Rövid úton kiderült, hogy amerikai barátaink a szerződésük mellé küldtek egy kitételt, miszerint fellépésük előtt négy órával az egész épületben tilos a dohányzás, még a nézőtéri fronton is. Egy dolgot felejtettek ki, hogy a három órai kezdéshez képest 6-ig miénk a színház, a saját feltételeinkkel. Jóindulatunkat bizonyítandó kinyitottuk az ablakot. Három ráadással zártuk a koncertet. Finn rokonaink mintha ráéreztek volna ugyanarra, mint előzőleg budapesti társaik. Este nemhogy idő előtt elhagyták volna a színháztermet, el sem mentek. Szégyenszemre negyed házzal zajlott le a fesztivál zárókoncertje. A pökhendi kivagyiság megint megbosszulta magát. Az már leköszön a plakátról is.

Ez még nem minden. E csúfos estjük után közvetlenül elkezdték az amik fennen hirdetni, hogy mi ellenkampányt folytattunk ellenük: magyarul megszólítottuk az utca emberét, hogy a vasárnap esti koncertet nem ajánljuk.

Fikarcnyi szabadidőnkben nem a sziklatemplomot, nem a Bazilikát és a Parlamentet néztük meg, nem a kikötő lacikonyháján csipegettünk, hanem ellenük kampányoltunk. Ez így hihető, nem?

Mi nagyon hó érzéssel hagytuk el Helsinkit.

Októberi, újabb hollandiai meghívásunk roppant megnyugtató volt. Mind nekünk, mind meghívóinknak bizonyságul szolgált, hogy már rentábilis lehet akár egyetlen koncertre is kiutaztatni a BKB-t. Az országban elért ismeretségünk és kedveltségünk biztosítékul szolgálhatott, mert nem máshova szólt a szerződésünk, mint az amszterdami Concertgebauw nagytermébe. A világ egyik legpatinásabb koncertterme. A műsorfüzetet lapozgatva olvasható, hogy nevesebbnél nevesebb szimfonikus- és kamarazenekarok adják egymásnak a kilincset. Nagy volt az izgalom, sikerül-e megtöltenünk ezt a híres zenei szentélyt. Sikerült.

Miután láttuk a tele sorokat, már tudtuk, hogy ezt a csatát is megnyerjük. A végén az állva tapsoló közönség a sok szép megelőző hollandiai élményünket idézte.

Napokkal később nagyszabású tánc- és balettgálát rendeztek. A meghívottak között szerepelt a Győri Balett is a Purim részleteivel. Így egyértelmű volt, hogy ismét az Operaház színpadára léphettünk.

November eleje ismét úton talált minket. Zürichbe utaztunk. A Volkshaus színháztermében adtunk koncertet. A két város "közelsége" ürügyén másnap Münchenben is felléptünk.

Ismerve decemberi programunkat, talán jobb lett volna ott maradni a környéken.

Ez objektív okokból lehetetlen volt, mivel egy újabb repülős hétvége közbeszólt. Már számos kellemes emlékünk volt különböző, - kimért, hidegnek mondott - nagy többségében szőke hajú északi népcsoportokkal való találkozásról. Ezúttal Stockholm közönségét készültünk meghódítani. Ez 2x50 perc alatt - minden várakozásunkat felülmúlva - sikerült. A rideg valóság mindig másnap tör rá az emberre mikor haza kell utazni. Ezúttal sem történt másképp. Szerencsés esetben a repülőgép esti indulása annyi sanszot ad, hogy a város hódítson meg minket.

Azért itthon annyi idő jutott, hogy kényelmesen rendbeszedjük fellépőruháinkat, majd visszautazzunk Svájcba.

A kétezer éve - portyázó magyarok által - elhíresült St. Gallenbe készültünk. A helyi konzervatórium nagytermében a Lousanne-i Kamarazenekar vendégszeretetét élveztük. Ők mindenáron a Klezmer szvitet szerették volna eljátszani. Rajtunk nem múlt, így a műsor ugyanaz volt, mint a LFKZ-vel a Zeneakadémián. A svájci muzsikusok odaadása és a közönség fogadtatása leírhatatlan volt. Helyi fültanúk elmondása szerint koncert végén akkora zaj arrafelé elég ritka.

Karácsony előtt 2-3 Hegedűssel le is zártuk ezt a mozgalmas évet. Tréfásan vetettünk számot, miszerint milyen jó lenne, ha a gázsik mellé kilométerpénzt is fizettek volna